81. Rész

 Sziasztok!

Ismét én, a nagymenő, a nagy Kincső! -se- Nektek hogyan telik a nyaratok? Voltatok már valahol? Strandoltok? Túráztok? Még rímelek is hozzá, látjátok?:DDD Najó. Köszönök mindent nektek, és itt a friss, ropogós rész is!:) És ha van valami közölni valótok, nyugodtan írjatok rám, vagy emailt is pötyöghettek akár!

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge: 

A perc töredéke jutott el tudatomig, hogy most kell tennem valamit, hogy vissza jussak a múltba. Választanom kell. Néztem a férfit, s egyszerűen képtelen voltam dönteni. Aztán minden ismételte magát. Liamre gondoltam, ahogyan kiskorában nevetgélve futkos bátyjával, mikor Zeusz kezét felém tartotta. Zaynt észleltem előttem, így a fájdalom őt érte. Lemosolygott rám, majd szájon csókolt, s átölelt. Lesokkoltam, s a csókra rögtön Niall jutott eszembe. Az agyam nem fogta az időt és a helyet, mikor minden elhomályosult körülöttem. A színek elfakultak a tárgyak éltelenek lettek. Láttam Zayn szájának mozgását, de a hangja csupán durva kocsi fékezésre emlékeztetett. Megráztam a fejem, s csapzott hajam arcomba csapódott. A páncél nehéz súlya hirtelen megemelkedett, s csupasznak éreztem magam, mikor fehér hópelyhek a földről felfele szálltak. Lenéztem, s tényleg mezítelen voltam, s a hó súrolta a csupasz bőröm majd a szél oly' erővel lökött hátra, hogy a fenekemre érkeztem.

- Merien! Lehetnél picit óvatosabb is! Mostanság annyit bénázol - sóhajtott egy fiú nekem háttal, s azzal felhúzott egy pár évvel fiatalabb lányt mellőle. Lesokkoltam, hogy szinte tükörképben álltam magammal. Csupán pár centivel nőttem és a hajam hossza is másabb. Párat pislogott a lányka, s felém nézett, de elkaptam a fejem, s leültem a buszmegállóban lévő egyik piszkos székre. 

- Szóval mit szeretnél? - mosolygott Niall tizenkilenc évesen. Az ősz szele kicsípte a bőröm, de kellett hallanom ezt, hiszen nem is emlékeztem ilyen beszélgetésre. Sóhajtva mosolyogtam magamban, hiszen végül Niallre gondoltam, majd szégyenemben elvörösödtem, ahogyan visszagondoltam Zayn apró búcsú csókjára. 

- Csak annyit, hogy izé... - a busz befordult, s pici Merien szavait elnyomta. Niall csak koncentrálva figyelte száját, hogy legalább leolvassa, de túlságosan is gyorsan hadat a lány. A busz kifordult, s ment tovább a reptérre, miközben Niall azt kérdezgette, hogy "Mi? Tessék?", s a lány elkiabálta magát: 

- Szeretlek! - csukott szemekkel üvöltötte, de rögtön vöröslő arccal nézte a földön lévő kis fűcsomókat.  Niall picit csodálkozott, majd mosolyogva nézte a lányt. Majdnem felkuncogtam a szerencsétlenségemen, mikor Niall az államnál fogva felemelte az arcom, s lassan, óvatosan megcsókolt. 

- A kis sunyi! - suttogtam mosolyogva, s próbáltam a forró könnyeimet a helyükön tartani. - Sose mesélt erről - hangosan gondolkodtam, mikor az iskola busz befordult, s Merien kábultan felsétált. Mosolyom lefagyott, ahogyan megláttam a régi, öreg buszt. Lefagyott minden körülöttem, az agyamban, az elmémben, s azon voltam, hogy felállok, rászállok és mindenkit kizavarok onnan. Lesz, ami lesz, de nem hagyom tucat gyermek halálát végig nézni. Megint. De valami láthatatlan kéz visszahúzott, amikor lábamat megfeszítettem, hogy felálljak. Az ajtó kinyílt, majd bezárult előttem. Nyeldesve néztem ahogyan elhaladt, majd Niall leült mellém, s hülyén vigyorgott. Figyeltem boldog, elégedett arcát, s elszorult a szívem. Lassan két éve, hogy jártunk, és majdnem három hónap telt el, mióta meghalt. Kezeimmel megakartam érinteni bársony bőrét, festett szőke haját, de elmém visszahúzta szívem vágyát, s könnyektől alig látván vissza fordultam a kikanyarodó buszra. 

A buszba becsapott egy kocsi, s láng robbant. Mindketten sokkosan felálltunk, s oda rohantunk. Rá kellett jönnöm, hogy rosszabb nézni, mint átélni az ilyesmi dolgokat. Miért nem szóltam az elől ülőknek, hogy szálljanak ki? Mi történt velem? De ha megakadályozom, sosem derülnek ki a dolgok, és örökké sötétségben éltem volna. A pillanat hirtelen megállt, s csak én mozogtam. A kocsiból kipattant egy szőkés barna, hosszú hajú srác, s én megdermedtem. Az ájulás szélén voltam, mikor sikeresen feltudtam fogni markáns arcvonulatát, s mély barna szemeit.

- Will? - kérdeztem normál hangon, s ő felfigyelt rám. 

- Te akartál megölni? - sikítottam dühömben, s ő csak elsőnek érdekes arcot vágott, majd futni kezdett. Utána iramodtam, de a lába hosszabb volt, s könnyebben mozgott, mint én. Egy éles kanyarban befordult jobbra, s én is követni akartam, de bokám kificamodott, s elestem. 

- Jól vagy? - nézett le rám egy farmer kabátos fiú, s én bólintottam. Felnéztem, s elképedve suttogtam a nevét. Idegesen felhúzott, s mikor a lábamra akartam állni, csak felszisszentem. 

- Kérlek ne sikíts, kapsz autogramot és fotót! - mentegetőzött, s én akaratlanul is felnevettem. Sapkája hiába takarta hatalmas göndör haját, a zöld szeme és szája kontúrja bárhol felismerhetővé tette. 

- Harry, én nem ezért vagyok itt, hanem, mert elvesztettük a háborút és.. - lihegtem a fájdalomtól, s ő grimaszolva nézte, ahogyan ismét a lábamra akarok állni. 

- És? Várj.. Háború? Nincs is há.. - de nem fejezte be mondanivalóját, mert leesett neki. 

- Honnan jöttél? - kérdezte, s kezemet átlendítette széles vállán, majd segített járni. Hálásan néztem fel rá, de rögtön Will menekülése jutott eszembe. Mondani akartam neki valamit, hogy mi minden történt velem, hogy az utolsó pillanatban döntöttem ennél az emléknél, és félő, ha visszatérek, már soha többé nem lélegzem majd. 

Megkértem Harryt, hogy picit később beszéljük meg ezt, s ő bólintva segített egy lakásba. Nem kérdezősködtem, tudtam, hogy Harry lakása. Lesegített a kanapéjára, s hozott vizet. Megköszöntem, s ittam belőle, majd lerakva az asztalra, mesélni kezdtem neki, a mai naptól egészen a csatáig, majd ahogyan visszakerültem ide. Egy szavamat sem zavarta meg, érthetően figyelt rám, s próbálta megérteni a dolgokat. 

- És tudod is, hogy mit kell csinálnod? - kérdezte eltűnődve, s én is gondolkodni kezdtem. Igazából, csak "éltem a pillanatnak", de nem gondoltam végig még semmit sem. Csak haladtam tovább, de nem fogott az agyam még. Megráztam a fejem, s érthetően elmagyaráztam, hogy mit láttam ez előtt fél órája. Amint kimondtam, megcsörrent a telefonja. Bocsánatot kért, mivel Niall kereste. 

- Igen? - sétált el egy kicsit messzebb, hogy ne legyek a látó terében, de így is érthető volt minden szava. 

- Hogyan? Pont mikor végre bevallotta? Rendben... nem sokára ott vagyok! - sóhajtva lépett vissza, s bólogatva, mintha gondolataival értene egyet, ült le elém.

- Tudom, mit fogunk tenni! - mosolygott rám, s én várakozón vártam, hogy fojtassa, de annyira nem bökte a csőrét, hogy velem is megossza gondolatmenetét. Végül kissé erélyesen, de rászóltam, hogy folytassa.

- Mivel szinte az egész Will műve, most kell megölnöd, de mintha baleset lett volna. Akárhogyan is nézzük, csak ez a jó megoldás, hogy a Földön ne legyen háború, mert ügye, ő alig hét éve ölte meg az isteni Élőholtat. De ha ez igaz, egyszerűbb elmenni Zeuszékhoz, hogy elmondd nekik, de úgy, hogy ne tudják meg, te is Élőholt vagy. Rafinált kör, mivel ha megölöd, bűntudatod is lehet, de ha pedig hagyod, mindenki meghal. Viszont nem maradhatsz sokáig itt, mivel kettő belőled nem kerülhet párhuzamba, mert megsérülhet a dimenzióknak kapui - sóhajtott. - Ezt addig kellene, míg kómában vagy. Mit mondtál, meddig voltál benne? 

- Azt hiszem egy hétig voltam kiütve - feleltem üveges tekintettel, majd felálltam, hiszen neki mennie kellett, s nem maradhatok itt, főleg, hogy ő még csak most fog megismerni. Elkísértem a kórházhoz vezető úton, de az utolsó saroknál megálltam, hogy búcsúzkódjuk. Már fordultam is volna, mikor eszembe jutott első találkozásunk. 

- Hey! Aztán kezdj csak ki velem, frappáns választ fogsz kapni! - kiáltottam fel, mire felnevetett, s intett egyet, majd átrohant a kereszteződésen. Mosolyogva néztem végig, s rögtön eszembe jutott a találkozásom a fiúkkal. Torkomon akadt a levegő, s emlékeztetnem kellett magam, hogy emlékezzek, hogyan kell lélegezni. Fátyolos tekintettel néztem, ahogyan eltűnik az üvegajtók mögött, s a recepcióhoz sétál. 

- Egy hét és találkozunk - sóhajtottam, majd sarkon fordulva sétálni kezdtem. Hogyan tudnám fojtatni a harcot, hogy győzzek? Hogyan tudnám életben tartani a barátaim életét? Jaj Louis, ilyenkor hol vannak a répás vicceid? Hol van Liam és a kanál fogócskája? Hol van a boldogságom? 

- Egy fekete teát kérek! - mondtam a pincérnek, s ő rögtön fölírta a papírjára, s eltűnt az asztalok tömegében. Fájt a fejem, s szédültem. Az agyamnak próbáltam parancsolni, hogy gondolkozzon, de akárhogyan próbálkoztam, sehogyan se ment.  Megköszöntem az italt, mire a sötét égből hatalmas zivatar érkezett. Az üvegre csapódtak a cseppek erősen, s én rögtön megbántam, hogy az ablak mellé ültem. Nagyot sóhajtva ittam az italomba, s néztem ahogyan az emberek futottak az eső elől mindenhova. A villám cikázott az égen, bevilágítva a világot. Hogyan jutok én ki ebből? A kávézó rádióján felkonferáltak egy zenét, miközben tovább romlott az idő. A zene teljesen illet a kedvemhez, de mégsem. Nem sokáig maradhatok. Van egy hetem, hogy helyre hozzam a hibáimat, hogy megmentsem a világot. Csak én maradtam már, hogy megmentsem az egész világot. Egyedül. Az egyik villám lecsapott egy közeli utcára, s az áram elment. Sötétség borult az egész helységre, ahogyan a szemem elé is.

80. Rész

Sziasztok!
Huhuuu! Annyira hálás vagyok nektek, és hogy egyáltalán idáig eljuthattunk, együtt! Nélkületek ezer százalék, hogy nem tartanék most itt. Szóval mindent köszönök!:) Komolyan. Egyre nehezebb írni a részeket, mert az az jelentené, hogy nem sokára vége.. és az szomorú! Na, de mindegy is! Remélem mindenkinek jól telik a nyara! Egy kis élménybeszámolót is olvasok, ha valakinek van kedve hozzá írni! Persze bármelyik elérhetőségemen lehet írni, én szívesen válaszolok rá!:)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

Fehér falak vettek körül minket, aminek hatalmas üvegablakain át láthattuk meg a tengert. Ez nem az a hely, ahol eddig voltunk. A falak csupaszok voltak, csupán három fénykép volt felakasztva. Majdnem mindenhol dobozok porosodtak, s mi csak hallgattuk a tenger morajlását, s ahogy két gyermek berohan nevetgélve.
- Hol vagyunk? - kérdezem, mikor az egyik gyerek bejön, de nem vesz észre minket. Olyan arccsontozata volt, mint Liamnek, csupán annyi különbséggel, hogy  alig lehetett hét éves. Egy lenge barna térdig érő vászonnadrágot viselt, hozzá pedig egy fehér pólót, amin a BATMAN jele volt. Apró lábai csupaszak voltak, s vizesek. Furcsállva fordultam körbe, hátha tudja valaki, hogy mi történik itt. De mindenki a kisgyereket figyelte.
- Liam! - rohant be egy idősebb gyerek. Szőkés haja alig lehetett két centi, s magas alkata egy tizennégy éveséhez emlékeztetett. Ahogyan egy egyszerű szakadt térdig érő farmert viselt, s hozzá egy izompólót. Lába neki is vizes és mezítelen volt. 
- Nem kellene minden ilyen kisebb lénytől elmenekülnöd! Hiszen anya is ott volt! - térdelt le a sírdogáló kisfiú elé, s magához húzta, de arca nem aggodalmas volt, hanem gúnyos. Mosolygott. 

- Ez.. ez Will? - kérdeztem, s néztem Harry arcát, ahogyan a döbbenetet átvette a gondolkodás. Válasz helyett csak bólintott, s körül nézett. 
- Oké, hogy ők itt vannak, de mi hogyan kerültünk ide? - kérdezte picivel közelebb hajolva Zayn. Harry csak megrántotta a vállát, s közelebb lépett a fiúkhoz. 
- Merien volt. Mivel a képessége, hogy tud utazni az időben, de csakis hátrafelé, így valahogy a tudata alatt, elhozott minket ide. Azon kívül, hogy Zayn engem gyógyított, s valahogyan Merien hozzám ért, így mi is vele jöttünk vissza. - kezeit állához szorította, ahogyan letérdelt a kisfiúkhoz, s összeráncolt szemöldökkel erősen koncentrált. - De ha azt nézzük, hogy eddig mindig addigra utaztál, ahol Niallel találkoztál, vagy annak eszményeiben, nehéz elgondolni, hogy sokkal későbbre jöttünk. Ha csak nem úgy működik a dolog, hogy amire éppen szükséged van, vagy éppen arra gondolsz. Ez esetben, Niall halálakor szinte mindig rágondoltál, így kellett, hogy lásd. Most pedig azon elmélkedhettél, hogy mit tegyél. Hogy miért történnek ezek. Hol ronthattunk el. Bár mind csak egy kikötés, egy példa, csupán hetven százalék esély rá, hogy igaz. Ami pedig sok - nézett fel ránk. - Még sosem láttam, vagy éreztem ilyen képességet. Persze hallottam, hogy az Élőholtak sok mindenre képesek, amikre mi amúgy nem, de.. ilyenre? Érdekes, hogy..- elméletébe nagyon belemerült, de a síró Liam gyermek felállt hirtelen, s mérges tekintettel bámult testvérére. 

- Már megint ezt csinálod! Hallom a hangod a fejemben! Hagyd abba! Miattad anya is megváltozott! - kiabálta, s mérgében felakarta pofozni testvérét, de William dühösen elkapta picinyke csuklóját, s a falhoz lökte őt. 
- Hagyd abba! - fogta a füleire erősen a kezeit Liam, s sírni kezdett. A srácokkal összenéztünk, s pár lépéssel közelebb mentünk hozzájuk. Nem értettem semmit. Will mit csinált? 
- Ne turkálj a fejemben! Hagyj békén! Nem fog meghalni senki!? -  sipákolta a kisfiú, majd fellökte az addigra előtte magasodó bátyját, s kirohant. A hely változott, s mi a kisfiút követtük, de a lábunk meg se mozdult, csupán a hely vált csíkozottá, s egyedül a kisfiú futása volt tisztán látható. Liam is hallotta régen azt, amit én most? 

- Picim! Nyugalom! - a hely és az idő is megváltozott.  Egy másik szobában voltunk, ahol a falak szürkék voltak és koszosak. Egy hatalmas franciaágy volt a szoba közepén, de más tárgy nem. A kisfiú, aki eddig futott, most tinédzser lett, amolyan tizenhárom éves. Szakadt farmert és egy fekete pólót viselt. Haja hozzúkás volt. Vékony karjai egy plüssmedvét szorongattak, miközben szemeiből ömlött a sós könny. Egy női hang megnyugtató szavakat suttogott Liamnek, s akkor megpillantottunk egy kislényt, szárnyakkal, aranybarna hajjal. Liam feje felett szállt, s ő suttogta a szavakat. 
- Ezt.. ezt nem én csinálom! - emeltem fel a karom, mivel nem gondoltam semmire. 
- Mindig azt mondja a fejemben, hogy mindenki megfog halni és nem akadályozhatom meg! - szipogva beszélt a kisfiú, s bennem az ütő is megállt. 

- Ezt az emléket én csinálom! - jött egy hang a hátunk mögül, s mi rögtön megpördültünk. Kék nadrág, fekete izompóló és egy deszkás sapka volt fején, miközben gránit-barna  szemeiből sugárzott a fájdalmas kényelem, s szája halványan mosolygott. 
- Liam! - kiáltottunk fel mindhárman, s oda akartunk menni, hogy megszorongassuk, de ő csak felemelte a kezét. 
- Nincs sok időnk! A következő emlék, már Merien fejében lesz és ott találkoztok egy őrrel. Merien! - fordult felém.
- A hangok, amiket a fejedben hallottál már napok óta, az Willtől származtak, hogy egy kis bosszúságot hagyjon halála után, de nem kell tartani tőle már. Elintéztem! - kacsintott, majd mélyet sóhajtott. 
- Ezeket azért mondom el, hogy megnyugodj. A következő probléma viszont az, hogy az Istenek győznek a csatában és téged halálra ítélnek. De ha időben kapcsolsz, megmenekülsz! Egyszerűen az elméd mélyére kell pontosítanod, és döntened kell, hogy hová jössz vissza. Vagyis meddig! Mivel a múltba kell visszajönnöd, és megváltoztatnod a jövőt ez által! De csak egy esélyed van. Sokat gondolkodtam, hogy talán Willt kellene megölnöd, hiszen az egésznek a kirobbantója...ő - sóhajtott fel fájdalmasan, majd nyitotta a száját, de a hely és az idő újra változott. 
- Ne feledd Merien! Csak egy esély! - hallottam végső soron a hangját, de már nem láttam őt.  


Egy fehér folyót láttunk, s egy csónakot, ami mellet, a fekete parton egy alak állt. Fekete foltos, szürke köpenyt viselt, aminek a kapucnija fejére volt húzva, s hegyesen az égnek állt. Egymásra néztünk a fiúkkal, majd oda sétáltunk, lassú, ráérős léptekkel. 

  "Csak két embert vihetek magammal. Egynek itt kell maradnia!"

Hallottunk a hangját fejünkben, s már meg sem lepődtünk ezen. Nemlegesen megráztam a fejem, s mikor szólásra nyitottam a szám, csak néma tátogás jött ki. Kétségbe esve néztem hol Zaynre, hol pedig Harryre. Ez mégis mi hely lehet? Harry és Zayn végül egymásra néztek, s némabeszélgetést tárgyaltak meg. Hogyan érti azt, hogy csak kettőt? Ez nem fair! Ha én maradok itt, akkor minden harc kudarcba fulladna, hiszen, nem lenne értelme. Ha Zayn maradna, akkor kétségkívül Harry meghalna, hiszen a sebe nem forrt be véglegesen, csupán kívülről volt ideje rendbe tenni. Ha Harry marad, akkor pedig sehogyan se jutnánk előrébb. Ördögi kőr. 

Zayn rázta a fejét, de Harry bólintva hátrébb lépett. Puszit lehelt a homlokomra, s megölelt. Zaynhez fordult, s ugyanúgy megszorongatta, azt sugallva; vigyázz rá! Könnyes szemekkel kiáltottam utána, ahogyan hátra sasszézott, s minket nézett mosolyogva. Az alak bólintott, s beszállt a csónakba, majd egy evezőt felkapva várakozóan ránk emelte üres arcát.

   "Gyertek gyermekeim!"

Hangja néma volt, s fulladozó, mégis erős. Összecsukló testtartással beszálltam a csónakba, miután Zayn is elhelyezkedett, s együtt néztük könnyes szemekkel, ahogyan Harry alakja egyre kisebb lesz, ahogyan mi eltűnünk. 

Hogyan érthette Liam, hogy csak egy esélyem van? Hát nem egyszerű? Visszamegyek a múltba, s megölöm Willt, hogy ne így alakuljon a helyzet."Menj vissza a baleset idejére! És nézd meg, mi történt!" Niall. De ez most hogyan jutott az eszembe? Miért kellene megnéznem a balesetet? Mit változtatna az ezeken?  Mit látnék akkor? Hogy ismét meghalok? A fránya buszt, ahogyan felszállok? Mit? Miért lenne jobb, ha oda mennék, mint Liam emlékébe? Hiszen akkor a főgonoszt ölném meg! De ha Will idő előtt meghal, akkor a másik élőholt életben marad, és... én nem biztos, hogy azt túl élném.. Mi tévő legyek? És most akkor Harryvel mi lesz? Nem maradhat ott! Vagy ő már.. meghalt? 

A gondolataimból az hozott vissza a jelenbe, hogy szilárd talajon álltam a tömeg és a vér közepén. Visszatértünk a csata helyszínére. Nagyot sóhajtva kerestem Harry testét, de nem volt sehol. Összeszorult torokkal néztem Zayn térdelő alakjára, aki a kezeit bámulta görnyedten. 
- Merien Pervin! A csatát az Istenek nyerték, így megjutalmazunk, ahogyan azt a Profétákban is megíratták! - szólalt meg Posszeidón, de ő félbe hagyta mondandóját, mikor egy villám becsapódott a földbe, s a füstölgő helyen egy őszhajú, szakállas férfi állt, edzett testtel és egy fehér lebennyel a testén. 
- Zeusz vagyok leányom, és szeretnék gratulálni, hogy idáig eljutottál! De most had ajándékozzalak meg! - mosolygott kedvesen, de érezhető volt benne a kígyó mérge is.

Mi lesz most velem?

79. Rész

Sziasztok!
Oké. Nem bírtam ki, mindenkinek, aki hozzászólt a részekhez, válaszoltam! Tudom, hogy unjátok már az ilyen szövegeket, de megszeretném ezerszer is köszönni nektek, hogy olvassátok és kitartotok velem, Meriennel a végsőkig. Azon filóztam, hogyha mondjuk valami okból kifolyólag nem tudnám befejezni a történetet, ti, hogyan képzelnétek el a befejezést? Mik történnének még 21 részen át? Mert én nem jöttem rá.. mármint.., de csak mivel én tudom a végét, így nehéz elkülönülni tőle.. Ha gondoljátok, írjátok meg nekem!:)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

(AJÁNLOTT ZENE)

- És ha visszautasítanám az ajándékot? - kezdtem hátrálni, ahogyan közelítettek felém vérszomjas mosollyal. Csak megvetően megrázták a fejüket, s a férfi a szigonyát felém tartotta. 

- Feladod, vagy harcolsz Élőholt? - sziszegte, mire körül néztem, s egy pillanatra megfagyott az idő is körülöttem. Néztem, ahogyan harcolnak  a szeretteim értem, és az idegenek is. Értem. Azok, akiket még életemben szinte sose láttam, és nem volt számukra kérdés, hogy küzdenek az életemért, akár meghalnak, akár nem. Ott volt Harry, ahogyan két férfival küzdött, s karján pár helyen vér csurdogált, de nem sokáig, mivel folyamatosan beforrt a seb. Egy angyalnak, akár bukott, akár csak félig, de a képessége megmarad. Göndör fürtjei izzadságban áztatva tapadtak a tarkójára és a homlokára, miközben fordult, s harcolt. Értem. 

Zayn pár méterrel arrébb volt, s egy nővel vívott csatát egy nyíllal és szablyával. Fekete íriszében düh csillogott, s elszántság. Szárnyán vörös pöttyök látszódtak, de néhányuk már befeketedett. Alvadt vér tapadt a tollakra, és a kezére. Értem harcolt. 

Rájuk szegtem a tekintetem, s előhúztam az íjjam. Ha az emberek küzdenek, ne küzdjenek értetlen célok miatt. Nem adhatom fel! Most nem. Miattam halt meg Ariana, Louis, Niall és Liam. Mennyi tett, mennyi vér tapad már a kezemhez, csupán azért, mert nem adtam fel. Akkor most miért adnám fel? Miért kellene? Kifújtam a levegőt, s a nyilat elengedtem, ami száguldott a levegőben, de félúton előtte termett egy vízzuhatag, s megfagyva jégpáncélt húzott maguk köré. Belecsapódott a nyíl, s kettétört. Meg se rezzentem, húztam elő a következőt, s rohanni kezdtem. Engem egy hülye jégpáncél se állíthat meg! 

- Szeretem a macskafogó játékokat, de most nincs kedvem ehhez - zsörtölődött egy női hang, s neki dobott valamit a falnak, mire az ezer szilánkká tört, s leomlott. A férfi zsörtölődött, de nem törődtem vele, rohantam feléjük. Mikor eléjük értem, hirtelen meg se tudtam mozdulni. Odaragadtam. Lenéztem, s láttam, hogy a víz egyre feljebb halad a lábamon, s rögtön megfagy. Jégbe akar zárni. Karomban tartott éles tárggyal próbáltam eltörni, de még csak meg se karcolódott. 

- Kristály. Semmi esélyed - mosolyogtak mindketten, s már a kezemre is rátapadtak. A jég egyre gyorsabban haladt, s már a mellkasomon is ott termett. Láttam a szemem sarkából, ahogyan Harry meglát, s felém igyekszik. Kezemet még éreztem, így megpróbáltam a férfi és a nő felé nyújtani. Egészen kilencven fokig tudtam nyújtani. Utána már a torkomat fagyasztotta meg a víz. Nyelni, lélegezni tudtam ugyan, de fázni kezdtem. Most mitévő legyek? Ennyit tudtam csupán csinálni? Ennyit ér a híres Élőholt ereje? A félarcomat beterítette a hideg fagy, s még láttam, ahogyan Harry elém ugrik, s kardjával próbál velük harcolni, de a szigony átszúrja a mellkasát. 

Harry... Harry meghalt? Michael arkangyal fia..meghalt? Csak így? De mire tudtam volna látni, hogy tényleg igaz-e, már nem láttam semmit. Megfagyott körülöttem minden, s az egyre lassuló szívverésemen kívül semmit se hallottam. Minden elmaszatolódott körülöttem, s sötét foltokban láttam, amíg tudtam pislogni.

- Niall? - suttogtam, mikor felfedeztem egy szőke alakot előttem, háttal nekem. Odarohantam, s megérintettem a vállát, de egy arctalan férfi nézett vissza rám, arcán csupán az orrával.

- Bocsánat - hőköltem hátra pár lépést, s körül néztem. Mindenhol fehérség volt, s sehol se tudtam, hol a horizont, hol a fönt és lent. Mintha megváltozott volna valami, a hajam az égnek állt, s szinte olyan volt, mintha fejjel lefelé lógnék. Pislogtam párat, s mindenhol szőke, arctalan alakok álltak körülöttem. Hol vagyok? Mi ez a hely? Kétségbe esve sétáltam körbe-körbe, de mindig úgy éreztem, ugyan oda jutottam. 

- Szia Merien! - hallottam egy ír akcentussal beszélő hangot hátam mögül, mire kiugrott a szívem a helyéről, s megpördültem. Csodálatos hamvaskék szemei boldogok voltak, mégis csodálkozóak. Egy egyszerű rózsaszín-lila színű pólót viselt, hozzá fehér térdgatyát. Haja kócos volt, mégis rendezett. Egyenesen az ölébe rohantam, s mélyen beszívtam mámorító illatát. Behunytam erősen a szemeim, ezzel meggátolva, hogy felzokogjak. 

- Te tudod, hol vagyunk? - kérdezte, de csak nemlegesen megráztam a fejem, s nyakát átkarolva lehúztam egy csókra. Derekamnál fogva magához húzott, s picit belemarkolt a fenekemre, majd feljebb húzta kezét, s átölelve csókolt. 

- Hiányoztál! - tört ki belőlem, ahogyan elváltak ajkaink. Csibészes csillogás volt szemeiben, miközben bal kezemet lehúzta, s boldogan nézte a jegygyűrűt. Beszívta a levegőt, s nehezen felnevetett.

- Ne tudd meg, hogy te nekem mennyire! - kacérkodva nézett egy pillanatra fel - De még vissza kell menned Merien! Még nincs itt az időd. Meg kell mentened a többieket és magadat! Hidd el... fogunk még találkozni, csak olyan 2012 környékén. Menj vissza a baleset idejére! És nézd meg, mi történt! - mosolygott aranyosan, s én sírva bólogattam. 

- Ígérem minden jobb lesz! - csókolt újra, s én átadtam magam az élvezetnek. Megígérem Niall, hogy mindent helyre hozok! Megígérem!

- Megígérem! - suttogtam, s kinyitottam a szemem. Ereimben éreztem a forróságot, s megmozgattam az ujjaim. A jég olvadozott. Hallottam emberek nevetését, sikoltását, kardok csattogását és vér csordogálását. Minden erőmet kiengedve neki feszültem a jégpajzsnak, s felemelve a karom, kitörtem, miközben felüvöltöttem. 

Ennek, itt és most, véget vetek. Nincs hátra út. Lepillantottam a lábam előtt ziháló Harryre, s körül néztem Zaynt keresvén. Letérdeltem. A szememmel megtaláltam, s elüvöltöttem a nevét, hogy jöjjön ide. Alig láthatóan biccentett, s levágta a támadó férfi felének a fejét, s felénk futott.

- Csak hiszed, ribanc! - sziszegte a fogai közt a nő, s a bagoly nekem támadt. Csípte, karmolta a bőröm, de én nyugodtan elővettem a nyilam, s beleszúrtam a bögyébe. A madár megdermedve zuhant a földre, s én kihúztam belőle a nyilam, majd két ujjam rányomtam picit, így adva tudtára, hogy sajnálom. Felálltam, s a madár vérétől áztatott nyilat markolva neki rontottam. 

Felsértettem az arcát, s a gyomrába vágtam a térdem, mire ő összehúzta magát, de rögtön a jobb kezével az arcomba csapott. Picit szédültem, de nem foglalkozva vele, a haját megfogtam, s tépni kezdtem, mire ő felüvöltött, s ugyanúgy, mint én, gyomorszájon vert a jobb öklével. Megfogtam a jobb kezét, s kicsavartam, majd a földre taszítottam, de ő megfogta a bal térdem, s magával rántott. A térdemre zuhantam, ami nagy koccanással ért a földre. A kezemből kiejtett nyilat pillantottam meg a kezében, miközben rám mászott. Vérszomjas tekintete elárulta, hogy nem gondolkodik tisztán. A bosszú hajtja. Ahogy engem is, így picit megvártam, míg beszorítja a térdével a törzsem, majd, mivel a hasamon feküdtem, megfordultam teljes erőmből, így ő a vállára és a fejével csapódott a földbe. Kivettem elernyedt kezéből a nyilat, s feltérdeltem rángatózó teste mellett, s beélesítve a fegyvert megcéloztam Poszeidónt, ahogyan háttal áll nekem, és Zayn útját állja. Nem figyel rám. 

Éppen időben engedtem el a nyilat, mikor a nő hirtelen lerántott alá. Nem láttam, hogy célt talált, vagy vesztett a nyíl, csak remélni mertem a jót. A nő felült rám, s erős ütéseket adott az arcomba, mindkét öklével. Próbáltam védekezni, de nem ment. Rúg-kapálóztam, mikor hirtelen kidülledtek a szemei, s abba hagyta az ütést. Megfeszült, majd elernyedt teste rám dőlt. Felnéztem, s megláttam Harryt, ahogyan elejti a kardját, s térde esik. 

Megfeszült idegekkel löktem le magamról az élettelen testet, s odasiettem Harryhez. 

- Segíts inkább Zaynnek! - hörögte, s zöld írisze egyre szürkült. A düh és a félelem furcsa keveréke égte a lelkem és szívem. Felnéztem, és láttam, ahogyan Zayn levágja a férfi fejét, és fulladozva közelít felénk. A csatában harcoló tömegben egyre több halott és pór volt. Az angyalok elporladtak, míg az Isteni ivadékok a földdel váltak eggyé. Zaynnel Harry fölé másztunk, s én néztem, ahogyan Zayn Harry mellkasában lévő foltokra teszi a kezét, s furcsa arany-zöld világosság fonódik a testével. Nagyot lélegeztünk, ahogyan összeforrtak a túl nagy sebek, s felült.

- Hova lett mindenki? - érdeklődött a göndör hajú. Furcsán néztem arcára, ahogy elnéz mellettünk, így én is körül néztem.

- Hol vagyunk? - sikítottam fel, miközben felpattantam állásba.

78. Rész

Sziasztok!
Elnézést a nagy kihagyásért, de sok volt a tanulni valóm! Mindegy, most nincs nagyon kedvem rizsázni -haha-, ezért csak megszeretném köszönni nektek, hogy kitartotok velem! És jó nyarat, illetve, majd péntektől!:)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

- Miért lettél volna ott? - mosolygott Harry, de én csak amolyan "Ezt nem mondod komolyan?" arckifejezést vágtam hozzá, mire csak legyintett egyet. Nem értettem hirtelen kedvváltozását. Eddig mindent halálosan komolyan vett, most meg hirtelen, mint egy kamasz lány, sületlenségeket hadovázik. Jobb szemöldökömet felhúzva pillantottam rá, mire kacarászni kezdett.
- Ez jól van? - érdeklődtem Zayntől, aki ugyan csak gondterhelten figyelte göndör barátunkat.

 Megölöm!

Próbáltam kizárni a fejemből a hangot, és nem Niallre gondolni, de egyszerűen mindig elfog egy olyan mély sérülés a mellkasom mélyén, amit ez a hang hordoz, hogy képtelenségnek érzem. Sóhajtva kezdtem birizgálni a gyűrűt, s kizárni a hangot a fejemből.  
- Persze, hogy jól vagyok! - csattant fel Harry, mire Zaynnel picit hátrahőköltünk. - Csupán Merien vissza tud menni a múltba! Értitek? Ez a képessége! - viháncolt, s közben örömében mosolygott ránk. Zaynnel egymásra néztünk, majd rá. 
- Ahj. Merien mikor bizonyos extázisba kerül, valamiként visszatud menni a múltba - felelte a fel nem tett kérdésünkre. 

Ez lenne a képességem? Hogy a múltba tudok vándorolni? Kezdtem szédülni, s fogalmam se volt, hogy mégis mit kezdjek vele. Megtudom változtatni így a jelent? Vagy csak rosszabb lesz? 

 Megfog halni Merien, Ahogyan te is!

Nem, nem hagyhatom magam, hogy még egy ember meghaljon. Sokat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, s figyeltem, ahogyan valaki dübörög az ajtón. A fülemben a vér dobogott, így csak halk suttogást tudtam felfogni, ahogyan Zayn szórakozottan nyit ajtót, majd elkámpicsorodott arccal tér vissza három férfival. Figyeltem Harry arcát, ahogyan lelombozódik, s feszült testtartást vesz fel. Az egyik férfi, aki legszélén állt, ballra, arany hajzuhataga volt, amit a tarkójánál összefűzött. Zöld palástja térde aljáig ért, s lába mezítelen volt. Arca fiatalos volt, s szeme ég kékje vidámságot sugárzott. Mellette, a másik szélen hosszúkás, göndör haja volt, s válláig ért. Furcsa palástot viselt, ami barnán ragyogott. Háta mögött mintha lett volna valami arany csillogás, de nem annyira látszott. Hosszúkás arca, körszakála, picit Istenre emlékeztetett,  s hozzá a mélybarna szempár elkápráztatta az embert. És középen egy rikító göndörkés aranyhajú férfi állt, akinek a szemei Harry erdőzöld szemeire emlékeztettek. Hófehér palástot viselt, aminek a vállszegélyénél vörös köpeny pihent. 

- Apa - biccentett Harry miközben tartotta a szemkontaktust a középen álló férfira. A hallásom újra a régi volt, s ismét a jelenben tudtam lélegezni, de ahogyan meghallottam Harry recegős hangját, a tüdőmbe szorult a levegő. 
- Apa? - suttogtam magam elé bámulva. Mégis mi a fészkes fene történik itt?
- Segítenetek kell! Közeleg a háború, és ma muszáj a csatában segítenetek - mondta. Nem értettünk semmit, de időnk se volt pislogni, mikor hirtelen megváltozott körülöttünk a helység, s egy palota termében álltunk, páncélba burkolózva.
- Mi a fene?! - sikkantottam teli torokból, mire hátunk mögött néhány férfi és női hang felkuncogott. Hátra akartam pillantani de egy kis fekete foltot pillantottam meg a vállamon, s összeszűkült szemekkel néztem az oda nem illő festéket, amely egy kisebb, lefele konyuló szürke szárnyat mutatott. Elkezdtem kaparni, de semmi se történt. Lett egy tetkóm? 

- Nyugalom. A Szárnyalóban vagyunk, ez a főhadiszállásunk - nyugtatott a zöld palástos, s közben a kezét nyújtotta, amit vonakodva fogadtam el. - Rafael arkangyal vagyok és ő - mutatott a társára, aki barna palástot viselt. - Uriel arkangyal! - mosolygott szelíden. Csak biccentettem, de nem tudtam megszólalni. Körbe néztem, s meglepődve figyeltem, hogy rajtam kívül mindenkinek a háta mögött volt hattyúszárny, amely hófehér. Viszont Harrynek - az apjával ellentétben, és mindenkiével - szürke volt, mint az én tetkómnak. Zaynek pedig fekete volt az alja a tollainak. Figyeltem, ahogyan Rafael Zaynhez megy, s a vállát lágyan megszorítja. Arany pettyes fényesség sugárzik végig a vénáin, egészen a szárnyáig, s innentől kezdve neki is színfehér. 

Lenéztem magamra, s figyeltem, hogy egy fekete szűkcicanadrág, rajta ezüst páncélzat, s a mellvértem is ezüst volt. Súlyuk pehely könnyű volt, mégis a lelkemre több száz kilót rányomott. 
- Miért vagyunk itt? - kérdeztem a levegőbe, ahogyan körül néztem. Hosszú dór oszlopok emelkedtek a mennyezetig, amelyet szinte nem lehetett látni, mivel elnyomta a sötétség. Szürke-arany vakolat volt a falakon, ahogyan ősi freskókat lehetett látni rajtuk. Vörös függönyök voltak az óriási üvegablakok mellett, s azokon halványan besütött a nap, így gyönyörű csillogásban adta meg a fényt. 
- Hogy segítsetek nekünk! - felelte a férfi, akit Harry apának szólított, majd fiához fordult. - Megtámadták a légvárat, ez már nem csak a mi csatánk! Itt már az emberek élete is fontos, más különben nem hívtalak volna titeket - folytatta mélyen a szemébe nézve, s mintha megtört volna benne a mécses. Harry nem szólt semmit, csupán bólintott, majd elővette a kardját a tokból, s elment egy másik helyre. Mintha ő már jártas lenne ezen a helyen..

***

- Zayn.. ez nem a te íjad? - ültem le mellé, mikor pihenőt tartottunk egy újabb kiképzésben, amit a várudvarában tartottunk. Ő csak lihegve bólintott. - De akkor miért adtad oda? Nem kell? Mármint.. oda adom, csak.. na! - nevettem fel halkan, s ő elmosolyodott. 
- Azért nem kell már, mert neked adtam. Másrészről, meg ezt az első démonom vérében áztattam, így nekem sosem teljesít úgy, ahogy neked. Harmadarészről pedig már van sajátom - felelte boldogan, s fölemelt egy ezüst-kék íjat. 

Nagyot sóhajtva tértem be az étkezdébe, hogy bekapjak valamit, mikor hirtelen megingott a fal. Leguggoltam, s figyeltem, ahogyan mindenki aki a közelemben volt engem nézett és utánzott. Oké, tudom, hogy én vagyok az egyedüli Élőholt, de nem egy Isten vagyok!
- Ez meg mi volt? - tudakoltam az egyik kék szemű és szőke hajú nőtől, aki kék-bordó páncélzatot viselt.
- Ez? Ez az Istenek haragja, mivel angyal ivadék győzött - mutatott rám mosolyogva, majd egy újabb rengés után beszakadt a plafon, s beugrott néhány félmeztelen nő és férfi. Felálltam, s csodálkozva néztem, hogy az egyiknek a kezében szigony volt, a másiknak a vállán egy bagoly. Posszeidon és Athéné? Körül néztek, s tekintetük egyszerre megakadt rajtam. 

- Mint Zeusz, a hatalmas nevében, jöttünk, hogy elpusztítsunk téged, Élőholt! Kijárt az ajándékod! - vicsorogva mondta a férfi, miközben sötét barna haját hátra simította, s éj-kék szeme szikrákat szórt. Nem tudtam megszólalni sem, nem, hogy védekezni, mikor elindultak felém önelégült mosollyal, miközben körülöttünk Istenek és Angyalok harcoltak. Értem.