Sziasztok!
Ismét én, a nagymenő, a nagy Kincső! -se- Nektek hogyan telik a nyaratok? Voltatok már valahol? Strandoltok? Túráztok? Még rímelek is hozzá, látjátok?:DDD Najó. Köszönök mindent nektek, és itt a friss, ropogós rész is!:) És ha van valami közölni valótok, nyugodtan írjatok rám, vagy emailt is pötyöghettek akár!
Jó olvasást!
Ezer puszi: Kincső.xx
Merien szemszöge:
A perc töredéke jutott el tudatomig, hogy most kell tennem valamit, hogy vissza jussak a múltba. Választanom kell. Néztem a férfit, s egyszerűen képtelen voltam dönteni. Aztán minden ismételte magát. Liamre gondoltam, ahogyan kiskorában nevetgélve futkos bátyjával, mikor Zeusz kezét felém tartotta. Zaynt észleltem előttem, így a fájdalom őt érte. Lemosolygott rám, majd szájon csókolt, s átölelt. Lesokkoltam, s a csókra rögtön Niall jutott eszembe. Az agyam nem fogta az időt és a helyet, mikor minden elhomályosult körülöttem. A színek elfakultak a tárgyak éltelenek lettek. Láttam Zayn szájának mozgását, de a hangja csupán durva kocsi fékezésre emlékeztetett. Megráztam a fejem, s csapzott hajam arcomba csapódott. A páncél nehéz súlya hirtelen megemelkedett, s csupasznak éreztem magam, mikor fehér hópelyhek a földről felfele szálltak. Lenéztem, s tényleg mezítelen voltam, s a hó súrolta a csupasz bőröm majd a szél oly' erővel lökött hátra, hogy a fenekemre érkeztem.
- Merien! Lehetnél picit óvatosabb is! Mostanság annyit bénázol - sóhajtott egy fiú nekem háttal, s azzal felhúzott egy pár évvel fiatalabb lányt mellőle. Lesokkoltam, hogy szinte tükörképben álltam magammal. Csupán pár centivel nőttem és a hajam hossza is másabb. Párat pislogott a lányka, s felém nézett, de elkaptam a fejem, s leültem a buszmegállóban lévő egyik piszkos székre.
- Szóval mit szeretnél? - mosolygott Niall tizenkilenc évesen. Az ősz szele kicsípte a bőröm, de kellett hallanom ezt, hiszen nem is emlékeztem ilyen beszélgetésre. Sóhajtva mosolyogtam magamban, hiszen végül Niallre gondoltam, majd szégyenemben elvörösödtem, ahogyan visszagondoltam Zayn apró búcsú csókjára.
- Csak annyit, hogy izé... - a busz befordult, s pici Merien szavait elnyomta. Niall csak koncentrálva figyelte száját, hogy legalább leolvassa, de túlságosan is gyorsan hadat a lány. A busz kifordult, s ment tovább a reptérre, miközben Niall azt kérdezgette, hogy "Mi? Tessék?", s a lány elkiabálta magát:
- Szeretlek! - csukott szemekkel üvöltötte, de rögtön vöröslő arccal nézte a földön lévő kis fűcsomókat. Niall picit csodálkozott, majd mosolyogva nézte a lányt. Majdnem felkuncogtam a szerencsétlenségemen, mikor Niall az államnál fogva felemelte az arcom, s lassan, óvatosan megcsókolt.
- A kis sunyi! - suttogtam mosolyogva, s próbáltam a forró könnyeimet a helyükön tartani. - Sose mesélt erről - hangosan gondolkodtam, mikor az iskola busz befordult, s Merien kábultan felsétált. Mosolyom lefagyott, ahogyan megláttam a régi, öreg buszt. Lefagyott minden körülöttem, az agyamban, az elmémben, s azon voltam, hogy felállok, rászállok és mindenkit kizavarok onnan. Lesz, ami lesz, de nem hagyom tucat gyermek halálát végig nézni. Megint. De valami láthatatlan kéz visszahúzott, amikor lábamat megfeszítettem, hogy felálljak. Az ajtó kinyílt, majd bezárult előttem. Nyeldesve néztem ahogyan elhaladt, majd Niall leült mellém, s hülyén vigyorgott. Figyeltem boldog, elégedett arcát, s elszorult a szívem. Lassan két éve, hogy jártunk, és majdnem három hónap telt el, mióta meghalt. Kezeimmel megakartam érinteni bársony bőrét, festett szőke haját, de elmém visszahúzta szívem vágyát, s könnyektől alig látván vissza fordultam a kikanyarodó buszra.
A buszba becsapott egy kocsi, s láng robbant. Mindketten sokkosan felálltunk, s oda rohantunk. Rá kellett jönnöm, hogy rosszabb nézni, mint átélni az ilyesmi dolgokat. Miért nem szóltam az elől ülőknek, hogy szálljanak ki? Mi történt velem? De ha megakadályozom, sosem derülnek ki a dolgok, és örökké sötétségben éltem volna. A pillanat hirtelen megállt, s csak én mozogtam. A kocsiból kipattant egy szőkés barna, hosszú hajú srác, s én megdermedtem. Az ájulás szélén voltam, mikor sikeresen feltudtam fogni markáns arcvonulatát, s mély barna szemeit.
- Will? - kérdeztem normál hangon, s ő felfigyelt rám.
- Te akartál megölni? - sikítottam dühömben, s ő csak elsőnek érdekes arcot vágott, majd futni kezdett. Utána iramodtam, de a lába hosszabb volt, s könnyebben mozgott, mint én. Egy éles kanyarban befordult jobbra, s én is követni akartam, de bokám kificamodott, s elestem.
- Jól vagy? - nézett le rám egy farmer kabátos fiú, s én bólintottam. Felnéztem, s elképedve suttogtam a nevét. Idegesen felhúzott, s mikor a lábamra akartam állni, csak felszisszentem.
- Kérlek ne sikíts, kapsz autogramot és fotót! - mentegetőzött, s én akaratlanul is felnevettem. Sapkája hiába takarta hatalmas göndör haját, a zöld szeme és szája kontúrja bárhol felismerhetővé tette.
- Harry, én nem ezért vagyok itt, hanem, mert elvesztettük a háborút és.. - lihegtem a fájdalomtól, s ő grimaszolva nézte, ahogyan ismét a lábamra akarok állni.
- És? Várj.. Háború? Nincs is há.. - de nem fejezte be mondanivalóját, mert leesett neki.
- Honnan jöttél? - kérdezte, s kezemet átlendítette széles vállán, majd segített járni. Hálásan néztem fel rá, de rögtön Will menekülése jutott eszembe. Mondani akartam neki valamit, hogy mi minden történt velem, hogy az utolsó pillanatban döntöttem ennél az emléknél, és félő, ha visszatérek, már soha többé nem lélegzem majd.
Megkértem Harryt, hogy picit később beszéljük meg ezt, s ő bólintva segített egy lakásba. Nem kérdezősködtem, tudtam, hogy Harry lakása. Lesegített a kanapéjára, s hozott vizet. Megköszöntem, s ittam belőle, majd lerakva az asztalra, mesélni kezdtem neki, a mai naptól egészen a csatáig, majd ahogyan visszakerültem ide. Egy szavamat sem zavarta meg, érthetően figyelt rám, s próbálta megérteni a dolgokat.
- És tudod is, hogy mit kell csinálnod? - kérdezte eltűnődve, s én is gondolkodni kezdtem. Igazából, csak "éltem a pillanatnak", de nem gondoltam végig még semmit sem. Csak haladtam tovább, de nem fogott az agyam még. Megráztam a fejem, s érthetően elmagyaráztam, hogy mit láttam ez előtt fél órája. Amint kimondtam, megcsörrent a telefonja. Bocsánatot kért, mivel Niall kereste.
- Igen? - sétált el egy kicsit messzebb, hogy ne legyek a látó terében, de így is érthető volt minden szava.
- Hogyan? Pont mikor végre bevallotta? Rendben... nem sokára ott vagyok! - sóhajtva lépett vissza, s bólogatva, mintha gondolataival értene egyet, ült le elém.
- Tudom, mit fogunk tenni! - mosolygott rám, s én várakozón vártam, hogy fojtassa, de annyira nem bökte a csőrét, hogy velem is megossza gondolatmenetét. Végül kissé erélyesen, de rászóltam, hogy folytassa.
- Mivel szinte az egész Will műve, most kell megölnöd, de mintha baleset lett volna. Akárhogyan is nézzük, csak ez a jó megoldás, hogy a Földön ne legyen háború, mert ügye, ő alig hét éve ölte meg az isteni Élőholtat. De ha ez igaz, egyszerűbb elmenni Zeuszékhoz, hogy elmondd nekik, de úgy, hogy ne tudják meg, te is Élőholt vagy. Rafinált kör, mivel ha megölöd, bűntudatod is lehet, de ha pedig hagyod, mindenki meghal. Viszont nem maradhatsz sokáig itt, mivel kettő belőled nem kerülhet párhuzamba, mert megsérülhet a dimenzióknak kapui - sóhajtott. - Ezt addig kellene, míg kómában vagy. Mit mondtál, meddig voltál benne?
- Azt hiszem egy hétig voltam kiütve - feleltem üveges tekintettel, majd felálltam, hiszen neki mennie kellett, s nem maradhatok itt, főleg, hogy ő még csak most fog megismerni. Elkísértem a kórházhoz vezető úton, de az utolsó saroknál megálltam, hogy búcsúzkódjuk. Már fordultam is volna, mikor eszembe jutott első találkozásunk.
- Hey! Aztán kezdj csak ki velem, frappáns választ fogsz kapni! - kiáltottam fel, mire felnevetett, s intett egyet, majd átrohant a kereszteződésen. Mosolyogva néztem végig, s rögtön eszembe jutott a találkozásom a fiúkkal. Torkomon akadt a levegő, s emlékeztetnem kellett magam, hogy emlékezzek, hogyan kell lélegezni. Fátyolos tekintettel néztem, ahogyan eltűnik az üvegajtók mögött, s a recepcióhoz sétál.
- Egy hét és találkozunk - sóhajtottam, majd sarkon fordulva sétálni kezdtem. Hogyan tudnám fojtatni a harcot, hogy győzzek? Hogyan tudnám életben tartani a barátaim életét? Jaj Louis, ilyenkor hol vannak a répás vicceid? Hol van Liam és a kanál fogócskája? Hol van a boldogságom?
- Egy fekete teát kérek! - mondtam a pincérnek, s ő rögtön fölírta a papírjára, s eltűnt az asztalok tömegében. Fájt a fejem, s szédültem. Az agyamnak próbáltam parancsolni, hogy gondolkozzon, de akárhogyan próbálkoztam, sehogyan se ment. Megköszöntem az italt, mire a sötét égből hatalmas zivatar érkezett. Az üvegre csapódtak a cseppek erősen, s én rögtön megbántam, hogy az ablak mellé ültem. Nagyot sóhajtva ittam az italomba, s néztem ahogyan az emberek futottak az eső elől mindenhova. A villám cikázott az égen, bevilágítva a világot. Hogyan jutok én ki ebből? A kávézó rádióján felkonferáltak egy zenét, miközben tovább romlott az idő. A zene teljesen illet a kedvemhez, de mégsem. Nem sokáig maradhatok. Van egy hetem, hogy helyre hozzam a hibáimat, hogy megmentsem a világot. Csak én maradtam már, hogy megmentsem az egész világot. Egyedül. Az egyik villám lecsapott egy közeli utcára, s az áram elment. Sötétség borult az egész helységre, ahogyan a szemem elé is.
