84. rész az epilógus

Merien szemszöge:

Az oklevelek mind tánc, matek és író versenyről valók voltak, és mindegyiken az én nevem díszelgett. Megálltam az egyik fehér keret előtt amiben egy családi kép volt. Én voltam rajta azt hiszem és két oldalamon az apám a másikon egy gyönyörűen mosolygó nő, szőke hajjal és kék szemmel. Mind a hármunkból sugárzott a boldogság. A következő képet nézve a sírás fogott el. Egy régi kép, min éppen kézen fogva jég-korcsolyázunk Niallel. Vajon mi lehet vele? Még tartjuk a kapcsolatot? Mi lehet köztünk? Ezekkel a gondolatokkal csuktam be az ajtót és halkan lépkedtem a bejárati ajtóhoz.
A nappaliban lévő faliórára pillantva jutott eszembe, hogy még éjjel van. Még hozzá hajnali három. Felhúzva egy kopott torna cipőt kiléptem az őszi estébe. Londonban vagyok és az utca kietlen volt. Az ösztöneimre hallgatva sétáltam lehajtott fejjel, de mikor egy kórház előtt megálltam felnéztem. Kifújtam a levegőt és tovább sétáltam.

- Hé! Óvatosabban! - jött nekem egy alak, de mikor felnéztem elakadt a szavam. - Merien? - csodálkozott kék szemei elkerekedtek míg szája nyitódott majd óriás mosolyra húzta, miközben kapucniját lehúzva megtudtam csodálatos szőke tincseit a férfinak.
- Niall! - ugrottam a nyakába sírva. Ilyen létezik? - Olyan rég láttalak! - szipogtam a nyakába, hiszen lassan két hónapja, hogy utoljára csókolhattam. Vagy csak hallhattam a hangját.
- Hiszen te szakítottad meg köztünk a kapcsolatot. Két éve mikor megtudtad, hogy énekes vagyok - tolt el magától óvatosan. - De miért vagy itt ilyen későn? - húzott magához ismét közelebb és átölelve egymást úgy sétáltunk tovább.
- Nem tudom.. csak az ösztöneim.. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Értem.. - mondta halvány mosollyal, majd körül nézett. - Haza kellene menned, mondjuk most! - mondta kedvesen, de mintha ideges lenne. Furcsálltam. - De mivel én közelebb vagyok, jöhetsz oda is, amúgy is a srácok unatkoznak - vakarta meg a fejét zavartan, és én mosolyogva bólintottam, miszerint elfogadtam a meghívást.  Belé karoltam, mint régen, és úgy sétáltunk alig tíz lépést, majd egy hatalmas ház előtt megálltunk, és belépkedtünk. Pont olyan volt, mint amiben egy évig éltünk, minden stimmelt, csupán annyi nem, hogy én nem itt laktam már.
- Srácok! Itt van Merien! - üvöltött Niall, és én csodálkozva néztem, ahogyan kényelmetlenül sétálnak elém a srácok. Nem értettem, mi történhetett, nem fogtam fel semmit se. Mi változott meg? Mit tettem?! Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam Harry-t, majd mögötte Liamet. Elszakadt a cérna, mikor már az utolsó férfit is megpillantottam; Louist. Zokogva rohantam felé, és nem érdekelt meglepődött arca, amikor felfogta, hogy szorosan ölelgetem. Annyira hiányzott. A hülye viccei, az illata, a hülye feje. Ő.
- Merien? - kérdezte óvatosan Harry, és én nem akartam elengedni Louist. A képek a szemem előtt voltak, ahogyan meghalt. Ahogyan a virágok közt feküdt, ahogyan elhagyta az élet.
- Ígérem, nem hagyom többet.. Soha többet nem kell kínlódnod. Nem fogsz többször meghalni! Soha! - ráztam a fejem, ahogyan hangosan suttogtam a felsőjébe, és nem tudtam abba hagyni a zokogást. Erősen fogtam a pólóját, mikor hallottam döbbent kérdéseit, de csak akkor nyugodtam meg, mikor kezeivel átölelt.

- Egyszer se haltam meg, Merien!? - mondta Louis, mikor eltolt magától, és leültünk a kanapéra. Összezavarodtam. Láttam őt meghalni, mégis itt látom, ahogyan furcsállva és kedves mosollyal az arcomat tanulmányozza. Ezek után tudtam, hogy mindenki a kérdéseivel fog jönni, így kikellet valamit találnom. Sóhajtottam, majd biccentettem, és a tenyeremet figyeltem. Ez túl sok volt hirtelen nekem. Nem tudtam kezelni a helyzetet, egyszerűen képtelen voltam rá. Felálltam, sorra megöleltem őket, aztán kényszeredetten elnevettem magam.

- Bocsánat, hogy csak így az életetekre törtem, lehet valami elromlott a fejemben.. Jobb lesz, ha megyek is! Jó éjszakát! - mondtam nekik, de nem pillantottam rájuk. Ha megtenném, ezer százalék, hogy bőgve kényszeríteném őket, hogy emlékezzenek az elmúlt két évre, amit velem éltek le, és szeressenek úgy, mint akkor. Választ se várva iszkoltam el előlük, és amint becsuktam a kaput, rohanni kezdtem. Bárhova, csak el. Eleredt az eső, mintha megérezné a bennem dúló érzéseket, és ez még jobban dühített. Lassan közeledett a Napkelte, és úgy éreztem, ha fel kel, már ez lesz az új életem, és ezt így nem akartam. Nem így akartam visszakerülni. Valahogyan kiértem a városból, és már alig láttam házat, vagy akár bármi civilizációra emlékeztető dolgot. Az idő hűvös volt, de nem kellemetlen. A ruháim rám tapadtak, a cipőm beázott, elesettnek éreztem magam. Semmi többnek. Egy mező közepére értem, amin egy hatalmas fa állt, tele vörös falevéllel, emlékeztetve, hogy nem sokára jön a hideg. A szél belekapott hajamba, és a fa koronájába is, mikor dörrent az ég, és néhány levél lehullott. Lábaim elgyengültek, és cserben hagyva, a hideg fűre estem. Felhúztam térdeim, és csak bámultam a fát, ami bizsergést ért el a mellkasomban. Melegséget, és bizonytalanságot. Elmosolyodtam, mikor az eget betöltötte a villámlás, és szinte csak a fa felém eső fele volt koromfekete abban a pillanatban. Az eső zuhogott, és én már kezdtem fázni, de nem érdekelt. Nem tudtam koncentrálni. Mit tettem, hogy így alakult az életem? Nagyot sóhajtottam, és a hátamra dőltem, és csukott szemmel hagytam az eső erős cseppjeit. Azt üzenik nekem, ők se tudják, mi történt. Nem értik. Ez feldühített engem, de most már megnyugodtam. Legalább életben voltak és boldogoknak tűntek. Ezzel nincs is probléma, nem?

- A végén megfázol! - mondta valaki fölém hajolva. Észre se vettem, hogy elbóbiskoltam a viharban, ami már csak szemerkélés lett. A Nap nem sokára fel fog kelni, és az életem más lesz. Kinyitottam fáradt, feldagadt szemeim, és Harry mosolygós arcával találtam magam, aki mellett Zayn állt. Felültem, miközben ők a két oldalamra ültek. Megvontam a vállam, és megtöröltem nedves arcom.
- Gratulálunk, hogy megmentetted a világot, mi Hősünk! - vigyorogtak rám, és elsőnek furcsállva néztem őket, aztán leesett mit mondtak. Ők tudták, hogy miért voltam zaklatott. Harry-vel találkoztam is a múltban, Zayn pedig, nem tudom.
- Nem tarthattam titokban! - emelte föl a kezeit Harry, mikor nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, honnan tudja Zayn ezeket, de a válaszra csak elmosolyodtam. Legalább valami jó is van ebben.
- Utána jártunk a dolgoknak, miután törölték a Világról Will-t, és megtudtunk pár dolgot. Nem ő volt a másik Élőholt, csupán egy félember. Még mikor tinédzser volt, a szüleikkel történt valami, és ezért megölte az akkor egy éves Leót, aki az igazi Élőholt volt az Istenek oldaláról. Ezt a csatát már rég megnyerted, Merien! - mesélte izgatottan Zayn, és én csak bámultam rá.
- Értem.. - mormoltam a horizontot figyelve, miközben a Nap egyre jobban kelt.
- Emlékszel a jóslatra? - kérdezte Harry, miközben mindannyian egy fele néztünk, és vártunk. Megráztam a fejem válaszul, ő pedig sóhajtott.
- "Mikor a Föld pusztulásba indult, és az Istenek és Angyalok háborodtak, megszületett két lény. Más nem ölheti meg őket, mint saját fegyverük. Ő általuk megmentetett a Világ, de halhatatlanságuk életük végét is jelentette. Mert ekkor szülők halnak, barátok pusztulnak, s ellenségek menekülnek előlük, mert tudják, hogy az életük előre megirtatott, mert ők maguk a pusztulás. Mert mikor az egyik él, a másik meghal. S jutalmul a Föld ajándékaként a győztesnek a megnyugvást, s békét adja. " Így áll a próféta, és mi megadjuk a Föld nevében, a békédet, Merien! - mondta, majd felém fordult testével, és egy hófehér tollat tartott felém, amin rengeteg fekete folt volt. - A hited, ami mindig melletted volt, a hited, hogy eddig bírtad. Ez a jutalmad. A hetedik toll.
 Nem tudtam egy árva szót se mondani, könnyek gyűltek a szemem sarkába, és mosolyogva vettem el tőle, mire az arany fényt kezdte körülölelni. Csodás volt, ahogyan a felkelő Nap is átsütött, és erősebb fényt adott neki. A Napra tekintettem.
- Ti vagytok a hitem.

Hogy akkor mi történt? Fogalmam sincs. Valami megváltozott. Ahogyan a Nap jelezte nekem, egy új életem kezdődött, és egy régi fejeződött be. Azóta eltelt tizenöt év, és mintha minden a helyére állítódott volna a tollal, de mégsem. Kiderült, hogy volt barátom, vele rögtön elszakítottam a kapcsolatomat, hiába volt olyan nehéz dolgom. A szüleim éltek, és máig is boldogok, és tudatlanok. A banda pedig? Még mindig énekelnek, hiába annyi évnek, és Arival azóta nem találkoztam. Szinte minden helyen felkerestem a lányt, de nem találtam rá. Sehol se. A srácoknak pedig elmeséltük a történetemet, amit talán egy hét alatt emésztettek meg. Aztán megint barátok lettünk, és végül Niall, és a köztem lévő kapocs, ismét megerősödött, mikor elvitt vacsorázni a Japán szigetekre, szinte úgy, mint anno' Párizsba, amiről nem tud. Aztán az öt éves kapcsolatunkat megerősítettük a házasságunkkal, és egy gyermekkel, Sunnal. Az én napfényemmel. Gyönyörű lett az életem, és békés. A toll pedig azóta egy szekrény mélyén fekszik, valahol a ruháim alatt. És mikor elbizonytalanodom, mindig elő veszem, és visszagondolok az én furcsa életemre.

VÉGE