78. Rész

Sziasztok!
Elnézést a nagy kihagyásért, de sok volt a tanulni valóm! Mindegy, most nincs nagyon kedvem rizsázni -haha-, ezért csak megszeretném köszönni nektek, hogy kitartotok velem! És jó nyarat, illetve, majd péntektől!:)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

- Miért lettél volna ott? - mosolygott Harry, de én csak amolyan "Ezt nem mondod komolyan?" arckifejezést vágtam hozzá, mire csak legyintett egyet. Nem értettem hirtelen kedvváltozását. Eddig mindent halálosan komolyan vett, most meg hirtelen, mint egy kamasz lány, sületlenségeket hadovázik. Jobb szemöldökömet felhúzva pillantottam rá, mire kacarászni kezdett.
- Ez jól van? - érdeklődtem Zayntől, aki ugyan csak gondterhelten figyelte göndör barátunkat.

 Megölöm!

Próbáltam kizárni a fejemből a hangot, és nem Niallre gondolni, de egyszerűen mindig elfog egy olyan mély sérülés a mellkasom mélyén, amit ez a hang hordoz, hogy képtelenségnek érzem. Sóhajtva kezdtem birizgálni a gyűrűt, s kizárni a hangot a fejemből.  
- Persze, hogy jól vagyok! - csattant fel Harry, mire Zaynnel picit hátrahőköltünk. - Csupán Merien vissza tud menni a múltba! Értitek? Ez a képessége! - viháncolt, s közben örömében mosolygott ránk. Zaynnel egymásra néztünk, majd rá. 
- Ahj. Merien mikor bizonyos extázisba kerül, valamiként visszatud menni a múltba - felelte a fel nem tett kérdésünkre. 

Ez lenne a képességem? Hogy a múltba tudok vándorolni? Kezdtem szédülni, s fogalmam se volt, hogy mégis mit kezdjek vele. Megtudom változtatni így a jelent? Vagy csak rosszabb lesz? 

 Megfog halni Merien, Ahogyan te is!

Nem, nem hagyhatom magam, hogy még egy ember meghaljon. Sokat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, s figyeltem, ahogyan valaki dübörög az ajtón. A fülemben a vér dobogott, így csak halk suttogást tudtam felfogni, ahogyan Zayn szórakozottan nyit ajtót, majd elkámpicsorodott arccal tér vissza három férfival. Figyeltem Harry arcát, ahogyan lelombozódik, s feszült testtartást vesz fel. Az egyik férfi, aki legszélén állt, ballra, arany hajzuhataga volt, amit a tarkójánál összefűzött. Zöld palástja térde aljáig ért, s lába mezítelen volt. Arca fiatalos volt, s szeme ég kékje vidámságot sugárzott. Mellette, a másik szélen hosszúkás, göndör haja volt, s válláig ért. Furcsa palástot viselt, ami barnán ragyogott. Háta mögött mintha lett volna valami arany csillogás, de nem annyira látszott. Hosszúkás arca, körszakála, picit Istenre emlékeztetett,  s hozzá a mélybarna szempár elkápráztatta az embert. És középen egy rikító göndörkés aranyhajú férfi állt, akinek a szemei Harry erdőzöld szemeire emlékeztettek. Hófehér palástot viselt, aminek a vállszegélyénél vörös köpeny pihent. 

- Apa - biccentett Harry miközben tartotta a szemkontaktust a középen álló férfira. A hallásom újra a régi volt, s ismét a jelenben tudtam lélegezni, de ahogyan meghallottam Harry recegős hangját, a tüdőmbe szorult a levegő. 
- Apa? - suttogtam magam elé bámulva. Mégis mi a fészkes fene történik itt?
- Segítenetek kell! Közeleg a háború, és ma muszáj a csatában segítenetek - mondta. Nem értettünk semmit, de időnk se volt pislogni, mikor hirtelen megváltozott körülöttünk a helység, s egy palota termében álltunk, páncélba burkolózva.
- Mi a fene?! - sikkantottam teli torokból, mire hátunk mögött néhány férfi és női hang felkuncogott. Hátra akartam pillantani de egy kis fekete foltot pillantottam meg a vállamon, s összeszűkült szemekkel néztem az oda nem illő festéket, amely egy kisebb, lefele konyuló szürke szárnyat mutatott. Elkezdtem kaparni, de semmi se történt. Lett egy tetkóm? 

- Nyugalom. A Szárnyalóban vagyunk, ez a főhadiszállásunk - nyugtatott a zöld palástos, s közben a kezét nyújtotta, amit vonakodva fogadtam el. - Rafael arkangyal vagyok és ő - mutatott a társára, aki barna palástot viselt. - Uriel arkangyal! - mosolygott szelíden. Csak biccentettem, de nem tudtam megszólalni. Körbe néztem, s meglepődve figyeltem, hogy rajtam kívül mindenkinek a háta mögött volt hattyúszárny, amely hófehér. Viszont Harrynek - az apjával ellentétben, és mindenkiével - szürke volt, mint az én tetkómnak. Zaynek pedig fekete volt az alja a tollainak. Figyeltem, ahogyan Rafael Zaynhez megy, s a vállát lágyan megszorítja. Arany pettyes fényesség sugárzik végig a vénáin, egészen a szárnyáig, s innentől kezdve neki is színfehér. 

Lenéztem magamra, s figyeltem, hogy egy fekete szűkcicanadrág, rajta ezüst páncélzat, s a mellvértem is ezüst volt. Súlyuk pehely könnyű volt, mégis a lelkemre több száz kilót rányomott. 
- Miért vagyunk itt? - kérdeztem a levegőbe, ahogyan körül néztem. Hosszú dór oszlopok emelkedtek a mennyezetig, amelyet szinte nem lehetett látni, mivel elnyomta a sötétség. Szürke-arany vakolat volt a falakon, ahogyan ősi freskókat lehetett látni rajtuk. Vörös függönyök voltak az óriási üvegablakok mellett, s azokon halványan besütött a nap, így gyönyörű csillogásban adta meg a fényt. 
- Hogy segítsetek nekünk! - felelte a férfi, akit Harry apának szólított, majd fiához fordult. - Megtámadták a légvárat, ez már nem csak a mi csatánk! Itt már az emberek élete is fontos, más különben nem hívtalak volna titeket - folytatta mélyen a szemébe nézve, s mintha megtört volna benne a mécses. Harry nem szólt semmit, csupán bólintott, majd elővette a kardját a tokból, s elment egy másik helyre. Mintha ő már jártas lenne ezen a helyen..

***

- Zayn.. ez nem a te íjad? - ültem le mellé, mikor pihenőt tartottunk egy újabb kiképzésben, amit a várudvarában tartottunk. Ő csak lihegve bólintott. - De akkor miért adtad oda? Nem kell? Mármint.. oda adom, csak.. na! - nevettem fel halkan, s ő elmosolyodott. 
- Azért nem kell már, mert neked adtam. Másrészről, meg ezt az első démonom vérében áztattam, így nekem sosem teljesít úgy, ahogy neked. Harmadarészről pedig már van sajátom - felelte boldogan, s fölemelt egy ezüst-kék íjat. 

Nagyot sóhajtva tértem be az étkezdébe, hogy bekapjak valamit, mikor hirtelen megingott a fal. Leguggoltam, s figyeltem, ahogyan mindenki aki a közelemben volt engem nézett és utánzott. Oké, tudom, hogy én vagyok az egyedüli Élőholt, de nem egy Isten vagyok!
- Ez meg mi volt? - tudakoltam az egyik kék szemű és szőke hajú nőtől, aki kék-bordó páncélzatot viselt.
- Ez? Ez az Istenek haragja, mivel angyal ivadék győzött - mutatott rám mosolyogva, majd egy újabb rengés után beszakadt a plafon, s beugrott néhány félmeztelen nő és férfi. Felálltam, s csodálkozva néztem, hogy az egyiknek a kezében szigony volt, a másiknak a vállán egy bagoly. Posszeidon és Athéné? Körül néztek, s tekintetük egyszerre megakadt rajtam. 

- Mint Zeusz, a hatalmas nevében, jöttünk, hogy elpusztítsunk téged, Élőholt! Kijárt az ajándékod! - vicsorogva mondta a férfi, miközben sötét barna haját hátra simította, s éj-kék szeme szikrákat szórt. Nem tudtam megszólalni sem, nem, hogy védekezni, mikor elindultak felém önelégült mosollyal, miközben körülöttünk Istenek és Angyalok harcoltak. Értem.