2014. augusztus 22., péntek

83. rész

Sziasztok!

Bocsánat, tényleg bocsánat, hogy ilyen nagy időközönként hozok csak friss részeket, de nem igazán jön ihlet, és annyi blogötletem volt az elmúlt hónapokban, hogy azokat kellett leírnom vázlatokban. Na, de! Lassan két hét van már csak a nyárból, mindenki tombolja ki magát, akinek meg tanulnia kell, akkor annak hajrá - köztük nekem is ehhhhh - , és további szép nyarat nektek! 

u.i.: Bocsánat, hogy rövid lett, de így jött ki. A helyesírási hibákat nézzétek el, fáj a fejem, és ahogy befejeztem, raktam ki. Szóval, miközben olvassátok, úgy javítom! :)
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

 Az üvegajtó fölött a csengő jelezte, hogy beléptem, és, hogy bezárult az ajtó mögöttem. Nagy levegőt véve körül se nézve leültem Carol elé, aki csak nyugodtan, de érdeklődve figyelt. 
- Ismered Williamet? - kérdeztem közel hajolva, s ő nagyra nyitotta szemeit, de bólintott. Alig volt néhány másodpercnyi időm, mikor közelebb hajolt, s remegő ajkait szét nyitotta, hogy szavaival körbe fogja arcomat.
- Téged küldött? Mert akkor mondom, hogy benne vagyok.
- Abba, hogy kinyírj? Köszi, amúgy nem, nem ő küldött, csupán a jövőből jöttem, hogy megmentsem a világot, amúgy meg, Willt a jövőben kinyírom, ahogy téged is - felelem vissza kapásból, mire hátraugrik, s székét tolná ki, ha én nem akasztom be a lábam a falábba.
- Nem ezért jöttem. El kell jutnom az Istenekhez, mert máshogy nem tudnám megmenteni az embereket! Kérlek segíts! Úgy tudom, hogy tudsz egy helyet, ahonnan oda lehet jutni! - vettem kérlelőre a dolgot, s ő meg csak bámult rám. Mondjuk, ha velem fordulna ilyen elő, hogy egy vadidegen elém ugrik, hogy ő fog majd kinyírni, de igazából már megölt, csak a jövőben, de most kellene a segítségem, ezer százalék, hogy nemmel válaszolnék. Carol idegesen kocogtatta a poharát, amiben csak víz volt, végül sóhajtott, miközben körül nézett. Közelebb hajolt, mire reflexszerűen én is így cselekedtem. 
- A városi könyvtárban, ha az öreg nőnek azt mondod, hogy "Isteni étvágyam van", akkor mindent tudni fog - suttogta komolyan, s nekem fölszaladt a szemöldököm. Igen. én meg ezt el is fogom hinni neki, hogy majd ezzel a három szóval oda jutok, ahova ember soha életébe. Carol a reakciómat látva, csak sóhajtott ismét, s az ajtót figyelve kérte, hogy most távozzak, mert Willel kell találkoznia, hogy elutasítsa. Megköszöntem a furcsa segítségét, s picit megkönnyebbülve tovább álltam, egyenesen a buszmegállóba, hogy a városi könyvtárba igyekezhessek. Legalább tudom, hogy nem kell majd megölni Carolt, és barátját. Talán ennyitől is megtudna változni a jövő.

A hatalmas épület előtt állva, mértem fel az esélyeimet. Vagy kirúgnak a hülyeségem miatt, vagy csak szimplán elmebajosnak néznek, és kinevetnek. A legdurvább esetben pedig, tényleg igaza lesz Carolnak. A lépcsőkön fölsiettem, s egészen a könyvek sorai közé jutottam, csak onnan kezdtem lassítani. A poros könyvek között megpillantottam a recepciót, ahol egy idős hölgy olvasott. A könyvtár maga kihalt volt, s csöndes. 
- Segíthetek? - kérdezte a nő, s nekem elakadt a lélegzetem is, mikor azt hittem, hogy vörös szikrákat szórtak a szemei, de csak egy másodpercnyi ideig játszott a képzeletem magammal, mert még mindig zölden rikított, s várta a válaszom. Csak hebegtem neki egy Istenem, milyen idióta leszek választ, mire csak felhúzta a szemöldökét, s összecsapta a könyvét, ami hatalmas visszhanggal járt a helységben.
- Isteni étvágyam van?! - kérdeztem kételkedve, s ő csak gúnyosan elmosolyodott.
- Egy halandónak mi dolga lenne az istenek gyűlésén? 
- Ahhoz magának semmi köze! - szórtam a szavakat, mire haja feketéllett, s arcán a ráncok eltűntek. Szeme ismét vörösen izzott, s a szó szoros értelmében szikrákat vetett. Gondolataimban próbáltam valamibe kapaszkodni, hogy ne vesszek el az öntudatlanságba, hogy mennyi minden van, amit még nem tudhatok ezen a világon. A pult mögül kisétált, s megkért, hogy kövessem a polcok között, míg egy 'Fantasy' főcsoport táblánál meg nem álltunk, s ő mormogott valamit, mire a polcok szélei arany vonalakat, és köröket kezdtek rajzolni, s a végén egy hatalmas kapu nem lett belőle. Kitárta, s erős fehér fény jött ki a helységből. A nő csak befelé mutatott, majd miután beljebb léptem, rám zárta az ajtót, így esélyt se adott, hogy majd kijussak innen. Idegesen téptem a ruhám ujját, miközben a sötétség körbefogta testemet. És most? Hirtelen erős széllökést éreztem, s hajamat kezdte tépni, majd mikor karommal körbe fogtam mellkasomat, abba maradt minden, s minta egy nagy hófelhőben lettem volna, minden egy pillanat alatt kitisztult, s mindent  fehér világosság uralt. Lábam alatt víz fodrozódott, ami alatt halak úsztak békésen. Felül bárányfelhők pihentek, s tiszta kék ég vett körül mindent, kivéve a hátam mögötti sötét, barna ajtót. Elképesztő volt, s mintha a testem, és a lelkem egy időben megkönnyebbültek volna, s mindent tisztábban láttam.
- Földi halandó, mégis honnan tudtál ide kerülni? - hallatszott magasról a mennydörgő hang, s aprót összerezzentem. Nem láttam senkit, és semmit igazából, csak a tájat. Próbáltam felfele pislogni, de mindig erős, vakító fény sugárzott a szemember. Ki kellett találnom valamit, de gyorsan! Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy bambán ide rohanok, ők pedig hisznek nekem? Az Istenek az angyaloknál is brutálisabbak, és sznobabbak.
- Én azért jöttem, hogy..
- Hogy nagy tudásra tegyél szert, esetleg hatalomra?  - vágott a szavamba, mire felindulásból már nem válogattam meg a szavaimat.
- A kedves William Payne, megölte az isteni Élőholtat - sipákoltam az égre emelve a tekintetem csukott szemekkel, kikelve magamból. Hirtelen a fény eltűnt, némaság vette át a hatalmát. A perc töredéke után pedig, egy kedves mosolyú férfi jelent meg előttem, görög tunikában. Szinte fekete haján barnán csillogott vissza a fény, s jobb kezében egy szigonyt tartott.
- Honnan veszed ezt kedvesem? - kérdezte bátorítóan, miközben hangja simogatta a bőrömet, mégis éreztem valamit, ami elfacsarította a szívemet. Össze - vissza hebegni kezdtem, de nem tudtam rögtön válaszolni.
- Ő mesélte - suttogtam letaglózva a férfi szépségétől. Mégis, hátborzongató is volt egyben, s lehengerlő. Megbabonázott.
- És miért tenné ezt?
- Mert megakart ölni.
- Miért akar megölni?
- Igazából, amikor rám támadott, elkezdte mesélni, hogy kiket ölt meg, és miért, és, hogy én útban vagyok neki, ezért akar, de közben elfutottam - mondtam ziháltan. Végül is igaz. Csak nem teljesen. Bólintott egyet, majd hirtelen szertefoszlott, s egyedül maradtam. Ismét.
Alig telt el pár perc, ismét megjelent, mosolygós arccal.
- Immáron nincs több dolgod itt kedvesem. Köszönjük, hogy riasztottál minket, így lehet egy kívánságod! - felelte monoton hangon, s én biccentettem, s arra kértem, hogy azt a kívánságot, majd máskor használhassam fel. Még egyszer megköszönte, majd távozásra intett, s én alig öt perc múlva már a kórház felé sétáltam, hogy lássam az én csapatomat összeállni. Boldogságtól mámorítva szinte lebegtem a föld felett, s rohantam.

- Szerintetek milyen lehet? - hallottam meg Louis vékonykád hangját, s megtorpantam a folyosón. A bandából csupán négyen ültek a várakozóban, s kíváncsian egymásra nézegettek, sugdolóztak. Nagyot nyeltem, s leültem szembe velük, a legszélére, így csak akkor vettek volna észre, ha a hátuk mögé néznek. Elővettem egy magazint, s az arcomba nyomtam.
- Szerintem valami angyali, modellalkatú kislány! - lelkendezett Zayn, s én próbáltam nem elröhögni magam. Angyali? Modellalkatú? Kilestem a "rejtekhelyemről", és Harry zöld íriszeit láttam meg elsőnek, ahogyan engem figyelt, de csak pár másodpercig, aztán visszafordult a többiekhez, és picivel hangosabban kezdett el beszélni.
- Szerintem meg egy dögös bige lesz, alacsony alkattal! Amolyan mindenkit szeretek, de alig
viszonozzák típus lehet talán! - mondta, s én csak megráztam a fejem csücsörítve. Aztán nyílt az ajtó, s mindegyik embert megtudtam alaposan nézni. És ahogyan magamra meredtem, tényleg egy kislányt láttam, szeretethiánnyal a szemeiben. Sóhajtva felálltam, s kisétáltam a kórház ajtajai közül, s hagytam, hogy a sodrás magával vigyen, hogy visszatérjek az igazi életembe. Hányingerem lett, s mintha ezer kéz fogná körül a testem többi részét, és szakítanának szét. Rémülten kapálóztam a szürkeségben, de nem hatotta meg őket. Végül elengedtek, de a szürkeség sötét homállyá vált, s zuhanni kezdtem. A szél erősen mardosta testem, s úgy éreztem, mezítelen vagyok. Aztán abba maradt minden, semmit se hallottam. Se kép, se hang. Meghaltam volna? Vagy még élek? Nem lélegeztem, de tudtam, hogy létezem. Nem éreztem semmi nyomást, a tüdőmbe több levegő fért, mint bármikor is. Az agyamba a gondolatok nem jutottak eszembe, csupán lebegtem csupaszon. Aztán valami megváltozott. A sötétségből zöld szín, majd kék lett.

Ismét lassan lélegeztem, éreztem valami puhát alattam. Újra kinyitottam a szemem. Körülnézve a falak lilára voltak festve. Egy fekete ágyon feküdtem. Egyedül egy kis méretű tévé halk zümmögése és a benne szereplő emberek hangja hallható volt, de ezen kívül csend volt. Egy világos barna fa asztal volt a francia ággyal szemben és rajta egy laptop.  Felültem az ágyon és az éjjeli szekrényen lévő képet levéve ledöbbentem. A képen egy rám nagyon hasonlító lány csókolózott egy sráccal, kinek arcán nem lehetett annyira látni, de határozottan kilehetett venni haja feketeségét és annak hosszát, mely hosszabb volt az általánosnál, de még az a határ eset. Óvatosan visszaraktam majd  a szekrény elé sétáltam és megláttam a tükörképem. Nem ugyan az voltam, mint ez előtt. Hosszú barna hajam mellemig ért és vége kéken volt festve. Ruhám egy piros gatyából és egy fehér pólóból állt, amin "Love" felirat ékeskedett. Ez nem én vagyok. Lefehéredt arcom is elárulta, hogy nem erre számítottam. Kinyitottam a szekrényt és a sok színes ruha közt próbáltam valami normálisat keresni. A legalján volt egy fekete szakadt gatya és rajta egy ugyan olyan színű "Hold Me Now" feliratú rövid ujjú. Nem értettem semmit se. Nem voltam fáradt, se álmos. Csupán kíváncsi. Kíváncsi, hogy mi történhetett velem.

2014. augusztus 3., vasárnap

82. Rész

 Sziasztok!
Bocsánat a nagy kiesésért, bár gondolom már nincs is igazán olvasója a blognak, így a végéhez érve, de mindegy is! Csak annyit szeretnék veletek közölni, hogy köszönök mindent, amit eddig tettetek! Bár sokszor volt, hogy senki se foglalkozott az irományaimmal, és szerintem most is csupán néhány éjjeli, unatkozó bagoly olvasgatja ezt, de már nem érdekel! Láthatjátok, hogy a design változott, és még néhány változtatás is fog történni, hogy elfogadható legyen az egész. Remélem tetszik nektek, mert (1) én csináltam, (2) nekem tetszik.
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx


Merien szemszöge:

Lassan két napja, hogy itt lófrálok, és keresem Willt. De igazából fogalmam sincs, hogy mihez kellene kezdenem. Abban se vagyok már biztos, hogy érdemes lenne megölnöm, hiszen kitudja, hogy utána hogyan alakul majd a jövő. A pénzem fogy, és érzem, hogy a testem veszít a fizikai jelenlétéből minden egyes másodpercben. Lassan a percek évmilliókká váltak számomra és már azon vagyok, hogy nem érdekel, ha meghalok, de nem hagyom cserben a barátaimat.

- Itt a kért itala, mangó juice - rakta le elém az italt, s mielőtt megköszönhettem volna, el is tűnt. Szemforgatással zártam le magamban a viselkedését, majd beleittam a finom reggelimbe. Harmadik nap, reggel hét óra van, és unatkozom. Bordó pulóveremet igazgattam, ami alatt egy szürke kivágott ujju póló volt, s hozzá fekete csőszáru gatyát vettem fel sötét bakanccsal. Próbáltam összpontosítani, hogy még maradhassak a múltban, mint minden egyes ilyen alkalommal. Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, a gondolataim szerte forogtak. Erősen összeszorítottam a szemeim, s Niallre gondoltam. Ismét éreztem, hogy elmúlnak a dolgok körülöttem, s ismét itt voltam.

Végül elindultam a városban, s gondolkodtam. De egy gondolat se jött az elmémbe. Elszabadultak valahol a jelenben, illetve a jövőben. Nekem még lesz jövőm? Érzem, hogy egyre nehezebb itt tartanom magam fizikailag, de ha vissza kerülök halott barátaim közé, én is oda jutok. De megígértem nekik, hogy nem hátrálok meg. Ők mind miattam haltak meg! Leültem a sok közeli parkokból az egyikben egy elhagyatott, korhadt padra, s sóhajtva hagytam, hogy marják a nosztalgikus képek a fejemet.

"- Igen mókuskám! Csak téged szeretlek, de most megyek! Szia!
- Meg se kérdezem, ezt hányszor csinálod és hány csajjal - képedtem el.
- Nyugi, az egyik Gemma, a nővérem volt. Mindig így viccelődünk - röhögött fel.
- És a másik? Talán az anyukád?- már én is röhögtem."

 
Harry rohamos viccei, amik igazából szörnyűek voltak, vagy csak éppen ahogyan beszélt másokkal.
 
"- Zayn még mindig a mosdóban van? Mennünk kellene már - mondta Harry.
- Majd én megnézem! -álltam fel és mentem a fürdőbe. Sírást hallottam ki, ezért berohantam. Elszörnyedtem mikor megláttam Zaynt a tükör előtt állva sírni. - Jézus! Mi történt? Ki bántott? - rohantam hozzá majd szorosan magamhoz húztam és ő belefúrta az arcát a vállamba.
- Csak... miért vagyok ilyen helyes? Túl jól nézek ki! - zokogott a vállamba.
- Ez a bajod??? Ezért sírsz? - löktem el magamtól.
- Hát igen! - ordított az arcomba, majd kirohant.
- Okééé.. Nyugalom. Ki fogod bírni! Ez csak 5 srác, akik totál nem normálisak. Majd hozzá szoksz Merien.. nyugi! - suttogtam magamnak megnyugvásként, vettem egy nagy mély levegőt, majd lassan kiengedtem."



Vagy csak az egész banda ökörségei, mikor tulságosan is magukat játszották, kicsit rásegítve. És én akkor azt gondoltam, milyen életem lesz velük!? Végül is, megváltozott, jó és rossz szempontokból is.

"- Merien! Szóval.. elég rég óta tetszel nekem, és már egy jó hosszú ideje tudom, hogy amit érzek irántad az sokkal több, mint barátság. És szeretném megkérdezni.. szóval... - pirult el - hogy lennél a barátnőm?
Annyira boldog voltam, hogy csak hevesen bólogattam és megöleltem. Picit eltolt magától.
- Szeretlek Merien!
- Én is szeretlek Niall! - majd megcsókolt. Olyan mámorító érzés volt az egész.
Ezt az idilli pillanatot megzavarta egy "IGEEEN" üvöltés és a hátunk mögüli bokorból elő ugrott néhány ember."
 
A szép pillanatok, amik nélkülük egyáltalán nem lett volna szép. A Niall és közben lévő totál nyálas romantika, amik csak a könyvekben történik meg, de velem, megtörtént! Annyi mesés dolgot köszönhetek nekik! 
 
"- Zayn Malik! - és megölelt."
"- Szóval te vagy az akit úgy ismerünk, hogy szinte többet tudunk rólad, mint te saját magadról?! - kiabálta az ismeretlen, kék szemű srác kinek kezében egy galamb volt. Hát jó! - Jaj bocsi! Louis Tomlinson! - és adott két puszit."
"- Harry Styles! Bár biztos ismersz!-fogta meg a kezem és nyomott rá egy puszit, majd egyet kacsintott rám."
"- Liam Payne vagyok - ölelt meg a majdnem kopasz most már tudom Liam."
"- Merien Pervin!" 
 
Hogy ezek mind múló emlékek voltak, még csak gondolni se mertem rá. Hogy az emlékeim, melyek az évek haladtával kiszíneződnek, elfelejtődnek. Alig éltem velük közösen két évig, mégis úgy éreztem egy élet kötött össze minket.
- Tessék! - érintet meg egy apró meleg kéz a combomat, s én lepillantottam egy tejszőke hajú, méz-barna szemű kislányra, aki boldogan mosolygott, s egy zsebkendőt szorongatott a markában, amit felém nyújtott. Próbáltam nem erőltetetten mosolyogni, miközben megköszöntem, majd néztem, ahogy feltornázza a zöld ruhácskájában, és barna babacipellőjében magát mellém, s a lábát lógatva dudorászik. 
 
- Imádok rajzolni! Ha nagy leszek, csak rajzolni fogok! - mondta gyermeki hangján, amely csiripelés volt füleimnek. Ugyan az "r" betű, és a "z" betű kimondása nehéz volt számár, értettem mit mond.  Bólintottam egyet, s megtöröltem szemeimet. - És te mit szeretnél? - kérdezte, miközben rám pillantott. 
- Boldogságot - leheltem neki, s nagyot sóhajtottam. Csak bólogatott. 
- Igen, az nem olyan önző dolog, mint az enyém! Szeretni kell, mindenkit és magunkat! Vagyis anyu mindig ezt mondja, mikor sírok. Szóval te is szeresd magadat és mindenkit - bólogatott még mindig, majd megsimogatta bársonyos tenyerével a felkaromat, majd mikor az anyja hívta a nevén elköszönt. 
- Köszönöm Maya! - mosolyogtam rohanó alakjára, s figyeltem, ahogyan mézszőke hajú anyja ölébe ugrik, s boldogan kacarászik.
 
Magamat győzködve  bólogattam, miközben feltápászkodtam, mert nincs értelme magamat sanyargatni! Végül pár utcával arrébb megpillantottam Willt, s utána leselkedtem, de egy idő után eltűnt a szűk farmerjében, fehér pólójában és barna csizmájában. Csalódottan megráztam a fejem, s fohászkodtam, hogy valahogy az Istenekhez jussak.

Letörten dőltem neki a vörös téglafalnak, s arcomat a térdemre hajtva, próbáltam ésszerűen gondolkodni. Nem adott senki se segítő mondatokat, szavakat, amikkel előrébb juthatnék? Minden egyes perce visszagondoltam, de semmi se sikerült. Ez már nem az én időm. Mégis, mit tudnék én csinálni? Rengeteg ember haladt el előttem, mind megbámultak, de nem igazán foglalkoztak velem. Az eső erősen esni kezdett, s mindenem elázott. Arcomra mosoly került, mikor eszembe jutott Ariana, ahogyan egy esős délután az ernyőjét felém tartotta. Most miért nincs senki olyan, aki adná a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, amibe bele estem? 

A nagy tömegben megpillantottam egy enyhén sárgarépahajú, kék szemű lányt, aki ismerős volt számomra. Egy kávézóba sietett fehér, térdig érő ruhájával, s piros magassarkújában. Figyeltem, s koncentráltam, mikor vörös ajkaival rámosolygott egy pincérre. És akkor eszembe villant Carol Hywind. Carol, aki megakart ölni. Feltápászkodtam, s rögtönözve utána siettem. Talán most megkapom a segítő kezet!

2014. július 8., kedd

81. Rész

 Sziasztok!
Ismét én, a nagymenő, a nagy Kincső! -se- Nektek hogyan telik a nyaratok? Voltatok már valahol? Strandoltok? Túráztok? Még rímelek is hozzá, látjátok?:DDD Najó. Köszönök mindent nektek, és itt a friss, ropogós rész is!:) És ha van valami közölni valótok, nyugodtan írjatok rám, vagy emailt is pötyöghettek akár!
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge: 




A perc töredéke jutott el tudatomig, hogy most kell tennem valamit, hogy vissza jussak a múltba. Választanom kell. Néztem a férfit, s egyszerűen képtelen voltam dönteni. Aztán minden ismételte magát. Liamre gondoltam, ahogyan kiskorában nevetgélve futkos bátyjával, mikor Zeusz kezét felém tartotta. Zaynt észleltem előttem, így a fájdalom őt érte. Lemosolygott rám, majd szájon csókolt, s átölelt. Lesokkoltam, s a csókra rögtön Niall jutott eszembe. Az agyam nem fogta az időt és a helyet, mikor minden elhomályosult körülöttem. A színek elfakultak a tárgyak éltelenek lettek. Láttam Zayn szájának mozgását, de a hangja csupán durva kocsi fékezésre emlékeztetett. Megráztam a fejem, s csapzott hajam arcomba csapódott. A páncél nehéz súlya hirtelen megemelkedett, s csupasznak éreztem magam, mikor fehér hópelyhek a földről felfele szálltak. Lenéztem, s tényleg mezítelen voltam, s a hó súrolta a csupasz bőröm majd a szél oly' erővel lökött hátra, hogy a fenekemre érkeztem.

- Merien! Lehetnél picit óvatosabb is! Mostanság annyit bénázol - sóhajtott egy fiú nekem háttal, s azzal felhúzott egy pár évvel fiatalabb lányt mellőle. Lesokkoltam, hogy szinte tükörképben álltam magammal. Csupán pár centivel nőttem és a hajam hossza is másabb. Párat pislogott a lányka, s felém nézett, de elkaptam a fejem, s leültem a buszmegállóban lévő egyik piszkos székre. 
- Szóval mit szeretnél? - mosolygott Niall tizenkilenc évesen. Az ősz szele kicsípte a bőröm, de kellett hallanom ezt, hiszen nem is emlékeztem ilyen beszélgetésre. Sóhajtva mosolyogtam magamban, hiszen végül Niallre gondoltam, majd szégyenemben elvörösödtem, ahogyan visszagondoltam Zayn apró búcsú csókjára. 

- Csak annyit, hogy izé... - a busz befordult, s pici Merien szavait elnyomta. Niall csak koncentrálva figyelte száját, hogy legalább leolvassa, de túlságosan is gyorsan hadat a lány. A busz kifordult, s ment tovább a reptérre, miközben Niall azt kérdezgette, hogy "Mi? Tessék?", s a lány elkiabálta magát: 
- Szeretlek! - csukott szemekkel üvöltötte, de rögtön vöröslő arccal nézte a földön lévő kis fűcsomókat.  Niall picit csodálkozott, majd mosolyogva nézte a lányt. Majdnem felkuncogtam a szerencsétlenségemen, mikor Niall az államnál fogva felemelte az arcom, s lassan, óvatosan megcsókolt. 

- A kis sunyi! - suttogtam mosolyogva, s próbáltam a forró könnyeimet a helyükön tartani. - Sose mesélt erről - hangosan gondolkodtam, mikor az iskola busz befordult, s Merien kábultan felsétált. Mosolyom lefagyott, ahogyan megláttam a régi, öreg buszt. Lefagyott minden körülöttem, az agyamban, az elmémben, s azon voltam, hogy felállok, rászállok és mindenkit kizavarok onnan. Lesz, ami lesz, de nem hagyom tucat gyermek halálát végig nézni. Megint. De valami láthatatlan kéz visszahúzott, amikor lábamat megfeszítettem, hogy felálljak. Az ajtó kinyílt, majd bezárult előttem. Nyeldesve néztem ahogyan elhaladt, majd Niall leült mellém, s hülyén vigyorgott. Figyeltem boldog, elégedett arcát, s elszorult a szívem. Lassan két éve, hogy jártunk, és majdnem három hónap telt el, mióta meghalt. Kezeimmel megakartam érinteni bársony bőrét, festett szőke haját, de elmém visszahúzta szívem vágyát, s könnyektől alig látván vissza fordultam a kikanyarodó buszra. 

A buszba becsapott egy kocsi, s láng robbant. Mindketten sokkosan felálltunk, s oda rohantunk. Rá kellett jönnöm, hogy rosszabb nézni, mint átélni az ilyesmi dolgokat. Miért nem szóltam az elől ülőknek, hogy szálljanak ki? Mi történt velem? De ha megakadályozom, sosem derülnek ki a dolgok, és örökké sötétségben éltem volna. A pillanat hirtelen megállt, s csak én mozogtam. A kocsiból kipattant egy szőkés barna, hosszú hajú srác, s én megdermedtem. Az ájulás szélén voltam, mikor sikeresen feltudtam fogni markáns arcvonulatát, s mély barna szemeit.
- Will? - kérdeztem normál hangon, s ő felfigyelt rám. 
- Te akartál megölni? - sikítottam dühömben, s ő csak elsőnek érdekes arcot vágott, majd futni kezdett. Utána iramodtam, de a lába hosszabb volt, s könnyebben mozgott, mint én. Egy éles kanyarban befordult jobbra, s én is követni akartam, de bokám kificamodott, s elestem. 

- Jól vagy? - nézett le rám egy farmer kabátos fiú, s én bólintottam. Felnéztem, s elképedve suttogtam a nevét. Idegesen felhúzott, s mikor a lábamra akartam állni, csak felszisszentem. 
- Kérlek ne sikíts, kapsz autogramot és fotót! - mentegetőzött, s én akaratlanul is felnevettem. Sapkája hiába takarta hatalmas göndör haját, a zöld szeme és szája kontúrja bárhol felismerhetővé tette. 
- Harry, én nem ezért vagyok itt, hanem, mert elvesztettük a háborút és.. - lihegtem a fájdalomtól, s ő grimaszolva nézte, ahogyan ismét a lábamra akarok állni. 
- És? Várj.. Háború? Nincs is há.. - de nem fejezte be mondanivalóját, mert leesett neki. 
- Honnan jöttél? - kérdezte, s kezemet átlendítette széles vállán, majd segített járni. Hálásan néztem fel rá, de rögtön Will menekülése jutott eszembe. Mondani akartam neki valamit, hogy mi minden történt velem, hogy az utolsó pillanatban döntöttem ennél az emléknél, és félő, ha visszatérek, már soha többé nem lélegzem majd. 

Megkértem Harryt, hogy picit később beszéljük meg ezt, s ő bólintva segített egy lakásba. Nem kérdezősködtem, tudtam, hogy Harry lakása. Lesegített a kanapéjára, s hozott vizet. Megköszöntem, s ittam belőle, majd lerakva az asztalra, mesélni kezdtem neki, a mai naptól egészen a csatáig, majd ahogyan visszakerültem ide. Egy szavamat sem zavarta meg, érthetően figyelt rám, s próbálta megérteni a dolgokat. 
- És tudod is, hogy mit kell csinálnod? - kérdezte eltűnődve, s én is gondolkodni kezdtem. Igazából, csak "éltem a pillanatnak", de nem gondoltam végig még semmit sem. Csak haladtam tovább, de nem fogott az agyam még. Megráztam a fejem, s érthetően elmagyaráztam, hogy mit láttam ez előtt fél órája. Amint kimondtam, megcsörrent a telefonja. Bocsánatot kért, mivel Niall kereste. 

- Igen? - sétált el egy kicsit messzebb, hogy ne legyek a látó terében, de így is érthető volt minden szava. 
- Hogyan? Pont mikor végre bevallotta? Rendben... nem sokára ott vagyok! - sóhajtva lépett vissza, s bólogatva, mintha gondolataival értene egyet, ült le elém.
- Tudom, mit fogunk tenni! - mosolygott rám, s én várakozón vártam, hogy fojtassa, de annyira nem bökte a csőrét, hogy velem is megossza gondolatmenetét. Végül kissé erélyesen, de rászóltam, hogy folytassa.
- Mivel szinte az egész Will műve, most kell megölnöd, de mintha baleset lett volna. Akárhogyan is nézzük, csak ez a jó megoldás, hogy a Földön ne legyen háború, mert ügye, ő alig hét éve ölte meg az isteni Élőholtat. De ha ez igaz, egyszerűbb elmenni Zeuszékhoz, hogy elmondd nekik, de úgy, hogy ne tudják meg, te is Élőholt vagy. Rafinált kör, mivel ha megölöd, bűntudatod is lehet, de ha pedig hagyod, mindenki meghal. Viszont nem maradhatsz sokáig itt, mivel kettő belőled nem kerülhet párhuzamba, mert megsérülhet a dimenzióknak kapui - sóhajtott. - Ezt addig kellene, míg kómában vagy. Mit mondtál, meddig voltál benne? 

- Azt hiszem egy hétig voltam kiütve - feleltem üveges tekintettel, majd felálltam, hiszen neki mennie kellett, s nem maradhatok itt, főleg, hogy ő még csak most fog megismerni. Elkísértem a kórházhoz vezető úton, de az utolsó saroknál megálltam, hogy búcsúzkódjuk. Már fordultam is volna, mikor eszembe jutott első találkozásunk. 
- Hey! Aztán kezdj csak ki velem, frappáns választ fogsz kapni! - kiáltottam fel, mire felnevetett, s intett egyet, majd átrohant a kereszteződésen. Mosolyogva néztem végig, s rögtön eszembe jutott a találkozásom a fiúkkal. Torkomon akadt a levegő, s emlékeztetnem kellett magam, hogy emlékezzek, hogyan kell lélegezni. Fátyolos tekintettel néztem, ahogyan eltűnik az üvegajtók mögött, s a recepcióhoz sétál. 
- Egy hét és találkozunk - sóhajtottam, majd sarkon fordulva sétálni kezdtem. Hogyan tudnám fojtatni a harcot, hogy győzzek? Hogyan tudnám életben tartani a barátaim életét? Jaj Louis, ilyenkor hol vannak a répás vicceid? Hol van Liam és a kanál fogócskája? Hol van a boldogságom? 

- Egy fekete teát kérek! - mondtam a pincérnek, s ő rögtön fölírta a papírjára, s eltűnt az asztalok tömegében. Fájt a fejem, s szédültem. Az agyamnak próbáltam parancsolni, hogy gondolkozzon, de akárhogyan próbálkoztam, sehogyan se ment.  Megköszöntem az italt, mire a sötét égből hatalmas zivatar érkezett. Az üvegre csapódtak a cseppek erősen, s én rögtön megbántam, hogy az ablak mellé ültem. Nagyot sóhajtva ittam az italomba, s néztem ahogyan az emberek futottak az eső elől mindenhova. A villám cikázott az égen, bevilágítva a világot. Hogyan jutok én ki ebből? A kávézó rádióján felkonferáltak egy zenét, miközben tovább romlott az idő. A zene teljesen illet a kedvemhez, de mégsem. Nem sokáig maradhatok. Van egy hetem, hogy helyre hozzam a hibáimat, hogy megmentsem a világot. Csak én maradtam már, hogy megmentsem az egész világot. Egyedül. Az egyik villám lecsapott egy közeli utcára, s az áram elment. Sötétség borult az egész helységre, ahogyan a szemem elé is.

2014. június 27., péntek

80. Rész

Sziasztok!
Huhuuu! Annyira hálás vagyok nektek, és hogy egyáltalán idáig eljuthattunk, együtt! Nélkületek ezer százalék, hogy nem tartanék most itt. Szóval mindent köszönök!:) Komolyan. Egyre nehezebb írni a részeket, mert az az jelentené, hogy nem sokára vége.. és az szomorú! Na, de mindegy is! Remélem mindenkinek jól telik a nyara! Egy kis élménybeszámolót is olvasok, ha valakinek van kedve hozzá írni! Persze bármelyik elérhetőségemen lehet írni, én szívesen válaszolok rá!:)
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx


Merien szemszöge:




Fehér falak vettek körül minket, aminek hatalmas üvegablakain át láthattuk meg a tengert. Ez nem az a hely, ahol eddig voltunk. A falak csupaszok voltak, csupán három fénykép volt felakasztva. Majdnem mindenhol dobozok porosodtak, s mi csak hallgattuk a tenger morajlását, s ahogy két gyermek berohan nevetgélve.
- Hol vagyunk? - kérdezem, mikor az egyik gyerek bejön, de nem vesz észre minket. Olyan arccsontozata volt, mint Liamnek, csupán annyi különbséggel, hogy  alig lehetett hét éves. Egy lenge barna térdig érő vászonnadrágot viselt, hozzá pedig egy fehér pólót, amin a BATMAN jele volt. Apró lábai csupaszak voltak, s vizesek. Furcsállva fordultam körbe, hátha tudja valaki, hogy mi történik itt. De mindenki a kisgyereket figyelte.
- Liam! - rohant be egy idősebb gyerek. Szőkés haja alig lehetett két centi, s magas alkata egy tizennégy éveséhez emlékeztetett. Ahogyan egy egyszerű szakadt térdig érő farmert viselt, s hozzá egy izompólót. Lába neki is vizes és mezítelen volt. 
- Nem kellene minden ilyen kisebb lénytől elmenekülnöd! Hiszen anya is ott volt! - térdelt le a sírdogáló kisfiú elé, s magához húzta, de arca nem aggodalmas volt, hanem gúnyos. Mosolygott. 

- Ez.. ez Will? - kérdeztem, s néztem Harry arcát, ahogyan a döbbenetet átvette a gondolkodás. Válasz helyett csak bólintott, s körül nézett. 
- Oké, hogy ők itt vannak, de mi hogyan kerültünk ide? - kérdezte picivel közelebb hajolva Zayn. Harry csak megrántotta a vállát, s közelebb lépett a fiúkhoz. 
- Merien volt. Mivel a képessége, hogy tud utazni az időben, de csakis hátrafelé, így valahogy a tudata alatt, elhozott minket ide. Azon kívül, hogy Zayn engem gyógyított, s valahogyan Merien hozzám ért, így mi is vele jöttünk vissza. - kezeit állához szorította, ahogyan letérdelt a kisfiúkhoz, s összeráncolt szemöldökkel erősen koncentrált. - De ha azt nézzük, hogy eddig mindig addigra utaztál, ahol Niallel találkoztál, vagy annak eszményeiben, nehéz elgondolni, hogy sokkal későbbre jöttünk. Ha csak nem úgy működik a dolog, hogy amire éppen szükséged van, vagy éppen arra gondolsz. Ez esetben, Niall halálakor szinte mindig rágondoltál, így kellett, hogy lásd. Most pedig azon elmélkedhettél, hogy mit tegyél. Hogy miért történnek ezek. Hol ronthattunk el. Bár mind csak egy kikötés, egy példa, csupán hetven százalék esély rá, hogy igaz. Ami pedig sok - nézett fel ránk. - Még sosem láttam, vagy éreztem ilyen képességet. Persze hallottam, hogy az Élőholtak sok mindenre képesek, amikre mi amúgy nem, de.. ilyenre? Érdekes, hogy..- elméletébe nagyon belemerült, de a síró Liam gyermek felállt hirtelen, s mérges tekintettel bámult testvérére. 

- Már megint ezt csinálod! Hallom a hangod a fejemben! Hagyd abba! Miattad anya is megváltozott! - kiabálta, s mérgében felakarta pofozni testvérét, de William dühösen elkapta picinyke csuklóját, s a falhoz lökte őt. 
- Hagyd abba! - fogta a füleire erősen a kezeit Liam, s sírni kezdett. A srácokkal összenéztünk, s pár lépéssel közelebb mentünk hozzájuk. Nem értettem semmit. Will mit csinált? 
- Ne turkálj a fejemben! Hagyj békén! Nem fog meghalni senki!? -  sipákolta a kisfiú, majd fellökte az addigra előtte magasodó bátyját, s kirohant. A hely változott, s mi a kisfiút követtük, de a lábunk meg se mozdult, csupán a hely vált csíkozottá, s egyedül a kisfiú futása volt tisztán látható. Liam is hallotta régen azt, amit én most? 

- Picim! Nyugalom! - a hely és az idő is megváltozott.  Egy másik szobában voltunk, ahol a falak szürkék voltak és koszosak. Egy hatalmas franciaágy volt a szoba közepén, de más tárgy nem. A kisfiú, aki eddig futott, most tinédzser lett, amolyan tizenhárom éves. Szakadt farmert és egy fekete pólót viselt. Haja hozzúkás volt. Vékony karjai egy plüssmedvét szorongattak, miközben szemeiből ömlött a sós könny. Egy női hang megnyugtató szavakat suttogott Liamnek, s akkor megpillantottunk egy kislényt, szárnyakkal, aranybarna hajjal. Liam feje felett szállt, s ő suttogta a szavakat. 
- Ezt.. ezt nem én csinálom! - emeltem fel a karom, mivel nem gondoltam semmire. 
- Mindig azt mondja a fejemben, hogy mindenki megfog halni és nem akadályozhatom meg! - szipogva beszélt a kisfiú, s bennem az ütő is megállt. 

- Ezt az emléket én csinálom! - jött egy hang a hátunk mögül, s mi rögtön megpördültünk. Kék nadrág, fekete izompóló és egy deszkás sapka volt fején, miközben gránit-barna  szemeiből sugárzott a fájdalmas kényelem, s szája halványan mosolygott. 
- Liam! - kiáltottunk fel mindhárman, s oda akartunk menni, hogy megszorongassuk, de ő csak felemelte a kezét. 
- Nincs sok időnk! A következő emlék, már Merien fejében lesz és ott találkoztok egy őrrel. Merien! - fordult felém.
- A hangok, amiket a fejedben hallottál már napok óta, az Willtől származtak, hogy egy kis bosszúságot hagyjon halála után, de nem kell tartani tőle már. Elintéztem! - kacsintott, majd mélyet sóhajtott. 
- Ezeket azért mondom el, hogy megnyugodj. A következő probléma viszont az, hogy az Istenek győznek a csatában és téged halálra ítélnek. De ha időben kapcsolsz, megmenekülsz! Egyszerűen az elméd mélyére kell pontosítanod, és döntened kell, hogy hová jössz vissza. Vagyis meddig! Mivel a múltba kell visszajönnöd, és megváltoztatnod a jövőt ez által! De csak egy esélyed van. Sokat gondolkodtam, hogy talán Willt kellene megölnöd, hiszen az egésznek a kirobbantója...ő - sóhajtott fel fájdalmasan, majd nyitotta a száját, de a hely és az idő újra változott. 
- Ne feledd Merien! Csak egy esély! - hallottam végső soron a hangját, de már nem láttam őt.  


Egy fehér folyót láttunk, s egy csónakot, ami mellet, a fekete parton egy alak állt. Fekete foltos, szürke köpenyt viselt, aminek a kapucnija fejére volt húzva, s hegyesen az égnek állt. Egymásra néztünk a fiúkkal, majd oda sétáltunk, lassú, ráérős léptekkel. 

  "Csak két embert vihetek magammal. Egynek itt kell maradnia!"

Hallottunk a hangját fejünkben, s már meg sem lepődtünk ezen. Nemlegesen megráztam a fejem, s mikor szólásra nyitottam a szám, csak néma tátogás jött ki. Kétségbe esve néztem hol Zaynre, hol pedig Harryre. Ez mégis mi hely lehet? Harry és Zayn végül egymásra néztek, s némabeszélgetést tárgyaltak meg. Hogyan érti azt, hogy csak kettőt? Ez nem fair! Ha én maradok itt, akkor minden harc kudarcba fulladna, hiszen, nem lenne értelme. Ha Zayn maradna, akkor kétségkívül Harry meghalna, hiszen a sebe nem forrt be véglegesen, csupán kívülről volt ideje rendbe tenni. Ha Harry marad, akkor pedig sehogyan se jutnánk előrébb. Ördögi kőr. 

Zayn rázta a fejét, de Harry bólintva hátrébb lépett. Puszit lehelt a homlokomra, s megölelt. Zaynhez fordult, s ugyanúgy megszorongatta, azt sugallva; vigyázz rá! Könnyes szemekkel kiáltottam utána, ahogyan hátra sasszézott, s minket nézett mosolyogva. Az alak bólintott, s beszállt a csónakba, majd egy evezőt felkapva várakozóan ránk emelte üres arcát.


   "Gyertek gyermekeim!"

Hangja néma volt, s fulladozó, mégis erős. Összecsukló testtartással beszálltam a csónakba, miután Zayn is elhelyezkedett, s együtt néztük könnyes szemekkel, ahogyan Harry alakja egyre kisebb lesz, ahogyan mi eltűnünk. 

Hogyan érthette Liam, hogy csak egy esélyem van? Hát nem egyszerű? Visszamegyek a múltba, s megölöm Willt, hogy ne így alakuljon a helyzet."Menj vissza a baleset idejére! És nézd meg, mi történt!" Niall. De ez most hogyan jutott az eszembe? Miért kellene megnéznem a balesetet? Mit változtatna az ezeken?  Mit látnék akkor? Hogy ismét meghalok? A fránya buszt, ahogyan felszállok? Mit? Miért lenne jobb, ha oda mennék, mint Liam emlékébe? Hiszen akkor a főgonoszt ölném meg! De ha Will idő előtt meghal, akkor a másik élőholt életben marad, és... én nem biztos, hogy azt túl élném.. Mi tévő legyek? És most akkor Harryvel mi lesz? Nem maradhat ott! Vagy ő már.. meghalt? 

A gondolataimból az hozott vissza a jelenbe, hogy szilárd talajon álltam a tömeg és a vér közepén. Visszatértünk a csata helyszínére. Nagyot sóhajtva kerestem Harry testét, de nem volt sehol. Összeszorult torokkal néztem Zayn térdelő alakjára, aki a kezeit bámulta görnyedten. 
- Merien Pervin! A csatát az Istenek nyerték, így megjutalmazunk, ahogyan azt a Profétákban is megíratták! - szólalt meg Posszeidón, de ő félbe hagyta mondandóját, mikor egy villám becsapódott a földbe, s a füstölgő helyen egy őszhajú, szakállas férfi állt, edzett testtel és egy fehér lebennyel a testén. 
- Zeusz vagyok leányom, és szeretnék gratulálni, hogy idáig eljutottál! De most had ajándékozzalak meg! - mosolygott kedvesen, de érezhető volt benne a kígyó mérge is.

Mi lesz most velem?

2014. június 13., péntek

79. Rész

Sziasztok!
Oké. Nem bírtam ki, mindenkinek, aki hozzászólt a részekhez, válaszoltam! Tudom, hogy unjátok már az ilyen szövegeket, de megszeretném ezerszer is köszönni nektek, hogy olvassátok és kitartotok velem, Meriennel a végsőkig. Azon filóztam, hogyha mondjuk valami okból kifolyólag nem tudnám befejezni a történetet, ti, hogyan képzelnétek el a befejezést? Mik történnének még 21 részen át? Mert én nem jöttem rá.. mármint.., de csak mivel én tudom a végét, így nehéz elkülönülni tőle.. Ha gondoljátok, írjátok meg nekem!:)
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:



- És ha visszautasítanám az ajándékot? - kezdtem hátrálni, ahogyan közelítettek felém vérszomjas mosollyal. Csak megvetően megrázták a fejüket, s a férfi a szigonyát felém tartotta. 
- Feladod, vagy harcolsz Élőholt? - sziszegte, mire körül néztem, s egy pillanatra megfagyott az idő is körülöttem. Néztem, ahogyan harcolnak  a szeretteim értem, és az idegenek is. Értem. Azok, akiket még életemben szinte sose láttam, és nem volt számukra kérdés, hogy küzdenek az életemért, akár meghalnak, akár nem. Ott volt Harry, ahogyan két férfival küzdött, s karján pár helyen vér csurdogált, de nem sokáig, mivel folyamatosan beforrt a seb. Egy angyalnak, akár bukott, akár csak félig, de a képessége megmarad. Göndör fürtjei izzadságban áztatva tapadtak a tarkójára és a homlokára, miközben fordult, s harcolt. Értem. 

Zayn pár méterrel arrébb volt, s egy nővel vívott csatát egy nyíllal és szablyával. Fekete íriszében düh csillogott, s elszántság. Szárnyán vörös pöttyök látszódtak, de néhányuk már befeketedett. Alvadt vér tapadt a tollakra, és a kezére. Értem harcolt. 

Rájuk szegtem a tekintetem, s előhúztam az íjjam. Ha az emberek küzdenek, ne küzdjenek értetlen célok miatt. Nem adhatom fel! Most nem. Miattam halt meg Ariana, Louis, Niall és Liam. Mennyi tett, mennyi vér tapad már a kezemhez, csupán azért, mert nem adtam fel. Akkor most miért adnám fel? Miért kellene? Kifújtam a levegőt, s a nyilat elengedtem, ami száguldott a levegőben, de félúton előtte termett egy vízzuhatag, s megfagyva jégpáncélt húzott maguk köré. Belecsapódott a nyíl, s kettétört. Meg se rezzentem, húztam elő a következőt, s rohanni kezdtem. Engem egy hülye jégpáncél se állíthat meg! 

- Szeretem a macskafogó játékokat, de most nincs kedvem ehhez - zsörtölődött egy női hang, s neki dobott valamit a falnak, mire az ezer szilánkká tört, s leomlott. A férfi zsörtölődött, de nem törődtem vele, rohantam feléjük. Mikor eléjük értem, hirtelen meg se tudtam mozdulni. Odaragadtam. Lenéztem, s láttam, hogy a víz egyre feljebb halad a lábamon, s rögtön megfagy. Jégbe akar zárni. Karomban tartott éles tárggyal próbáltam eltörni, de még csak meg se karcolódott. 

- Kristály. Semmi esélyed - mosolyogtak mindketten, s már a kezemre is rátapadtak. A jég egyre gyorsabban haladt, s már a mellkasomon is ott termett. Láttam a szemem sarkából, ahogyan Harry meglát, s felém igyekszik. Kezemet még éreztem, így megpróbáltam a férfi és a nő felé nyújtani. Egészen kilencven fokig tudtam nyújtani. Utána már a torkomat fagyasztotta meg a víz. Nyelni, lélegezni tudtam ugyan, de fázni kezdtem. Most mitévő legyek? Ennyit tudtam csupán csinálni? Ennyit ér a híres Élőholt ereje? A félarcomat beterítette a hideg fagy, s még láttam, ahogyan Harry elém ugrik, s kardjával próbál velük harcolni, de a szigony átszúrja a mellkasát. 

Harry... Harry meghalt? Michael arkangyal fia..meghalt? Csak így? De mire tudtam volna látni, hogy tényleg igaz-e, már nem láttam semmit. Megfagyott körülöttem minden, s az egyre lassuló szívverésemen kívül semmit se hallottam. Minden elmaszatolódott körülöttem, s sötét foltokban láttam, amíg tudtam pislogni.

- Niall? - suttogtam, mikor felfedeztem egy szőke alakot előttem, háttal nekem. Odarohantam, s megérintettem a vállát, de egy arctalan férfi nézett vissza rám, arcán csupán az orrával.
- Bocsánat - hőköltem hátra pár lépést, s körül néztem. Mindenhol fehérség volt, s sehol se tudtam, hol a horizont, hol a fönt és lent. Mintha megváltozott volna valami, a hajam az égnek állt, s szinte olyan volt, mintha fejjel lefelé lógnék. Pislogtam párat, s mindenhol szőke, arctalan alakok álltak körülöttem. Hol vagyok? Mi ez a hely? Kétségbe esve sétáltam körbe-körbe, de mindig úgy éreztem, ugyan oda jutottam. 

- Szia Merien! - hallottam egy ír akcentussal beszélő hangot hátam mögül, mire kiugrott a szívem a helyéről, s megpördültem. Csodálatos hamvaskék szemei boldogok voltak, mégis csodálkozóak. Egy egyszerű rózsaszín-lila színű pólót viselt, hozzá fehér térdgatyát. Haja kócos volt, mégis rendezett. Egyenesen az ölébe rohantam, s mélyen beszívtam mámorító illatát. Behunytam erősen a szemeim, ezzel meggátolva, hogy felzokogjak. 
- Te tudod, hol vagyunk? - kérdezte, de csak nemlegesen megráztam a fejem, s nyakát átkarolva lehúztam egy csókra. Derekamnál fogva magához húzott, s picit belemarkolt a fenekemre, majd feljebb húzta kezét, s átölelve csókolt. 

- Hiányoztál! - tört ki belőlem, ahogyan elváltak ajkaink. Csibészes csillogás volt szemeiben, miközben bal kezemet lehúzta, s boldogan nézte a jegygyűrűt. Beszívta a levegőt, s nehezen felnevetett.
- Ne tudd meg, hogy te nekem mennyire! - kacérkodva nézett egy pillanatra fel - De még vissza kell menned Merien! Még nincs itt az időd. Meg kell mentened a többieket és magadat! Hidd el... fogunk még találkozni, csak olyan 2012 környékén. Menj vissza a baleset idejére! És nézd meg, mi történt! - mosolygott aranyosan, s én sírva bólogattam. 
- Ígérem minden jobb lesz! - csókolt újra, s én átadtam magam az élvezetnek. Megígérem Niall, hogy mindent helyre hozok! Megígérem!

- Megígérem! - suttogtam, s kinyitottam a szemem. Ereimben éreztem a forróságot, s megmozgattam az ujjaim. A jég olvadozott. Hallottam emberek nevetését, sikoltását, kardok csattogását és vér csordogálását. Minden erőmet kiengedve neki feszültem a jégpajzsnak, s felemelve a karom, kitörtem, miközben felüvöltöttem. 

Ennek, itt és most, véget vetek. Nincs hátra út. Lepillantottam a lábam előtt ziháló Harryre, s körül néztem Zaynt keresvén. Letérdeltem. A szememmel megtaláltam, s elüvöltöttem a nevét, hogy jöjjön ide. Alig láthatóan biccentett, s levágta a támadó férfi felének a fejét, s felénk futott.
- Csak hiszed, ribanc! - sziszegte a fogai közt a nő, s a bagoly nekem támadt. Csípte, karmolta a bőröm, de én nyugodtan elővettem a nyilam, s beleszúrtam a bögyébe. A madár megdermedve zuhant a földre, s én kihúztam belőle a nyilam, majd két ujjam rányomtam picit, így adva tudtára, hogy sajnálom. Felálltam, s a madár vérétől áztatott nyilat markolva neki rontottam. 

Felsértettem az arcát, s a gyomrába vágtam a térdem, mire ő összehúzta magát, de rögtön a jobb kezével az arcomba csapott. Picit szédültem, de nem foglalkozva vele, a haját megfogtam, s tépni kezdtem, mire ő felüvöltött, s ugyanúgy, mint én, gyomorszájon vert a jobb öklével. Megfogtam a jobb kezét, s kicsavartam, majd a földre taszítottam, de ő megfogta a bal térdem, s magával rántott. A térdemre zuhantam, ami nagy koccanással ért a földre. A kezemből kiejtett nyilat pillantottam meg a kezében, miközben rám mászott. Vérszomjas tekintete elárulta, hogy nem gondolkodik tisztán. A bosszú hajtja. Ahogy engem is, így picit megvártam, míg beszorítja a térdével a törzsem, majd, mivel a hasamon feküdtem, megfordultam teljes erőmből, így ő a vállára és a fejével csapódott a földbe. Kivettem elernyedt kezéből a nyilat, s feltérdeltem rángatózó teste mellett, s beélesítve a fegyvert megcéloztam Poszeidónt, ahogyan háttal áll nekem, és Zayn útját állja. Nem figyel rám. 

Éppen időben engedtem el a nyilat, mikor a nő hirtelen lerántott alá. Nem láttam, hogy célt talált, vagy vesztett a nyíl, csak remélni mertem a jót. A nő felült rám, s erős ütéseket adott az arcomba, mindkét öklével. Próbáltam védekezni, de nem ment. Rúg-kapálóztam, mikor hirtelen kidülledtek a szemei, s abba hagyta az ütést. Megfeszült, majd elernyedt teste rám dőlt. Felnéztem, s megláttam Harryt, ahogyan elejti a kardját, s térde esik. 

Megfeszült idegekkel löktem le magamról az élettelen testet, s odasiettem Harryhez. 
- Segíts inkább Zaynnek! - hörögte, s zöld írisze egyre szürkült. A düh és a félelem furcsa keveréke égte a lelkem és szívem. Felnéztem, és láttam, ahogyan Zayn levágja a férfi fejét, és fulladozva közelít felénk. A csatában harcoló tömegben egyre több halott és pór volt. Az angyalok elporladtak, míg az Isteni ivadékok a földdel váltak eggyé. Zaynnel Harry fölé másztunk, s én néztem, ahogyan Zayn Harry mellkasában lévő foltokra teszi a kezét, s furcsa arany-zöld világosság fonódik a testével. Nagyot lélegeztünk, ahogyan összeforrtak a túl nagy sebek, s felült.
- Hova lett mindenki? - érdeklődött a göndör hajú. Furcsán néztem arcára, ahogy elnéz mellettünk, így én is körül néztem.

- Hol vagyunk? - sikítottam fel, miközben felpattantam állásba.

2014. június 9., hétfő

78. Rész

Sziasztok!
Elnézést a nagy kihagyásért, de sok volt a tanulni valóm! Mindegy, most nincs nagyon kedvem rizsázni -haha-, ezért csak megszeretném köszönni nektek, hogy kitartotok velem! És jó nyarat, illetve, majd péntektől!:)
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:


- Miért lettél volna ott? - mosolygott Harry, de én csak amolyan "Ezt nem mondod komolyan?" arckifejezést vágtam hozzá, mire csak legyintett egyet. Nem értettem hirtelen kedvváltozását. Eddig mindent halálosan komolyan vett, most meg hirtelen, mint egy kamasz lány, sületlenségeket hadovázik. Jobb szemöldökömet felhúzva pillantottam rá, mire kacarászni kezdett.
- Ez jól van? - érdeklődtem Zayntől, aki ugyan csak gondterhelten figyelte göndör barátunkat.

 Megölöm!


Próbáltam kizárni a fejemből a hangot, és nem Niallre gondolni, de egyszerűen mindig elfog egy olyan mély sérülés a mellkasom mélyén, amit ez a hang hordoz, hogy képtelenségnek érzem. Sóhajtva kezdtem birizgálni a gyűrűt, s kizárni a hangot a fejemből.  
- Persze, hogy jól vagyok! - csattant fel Harry, mire Zaynnel picit hátrahőköltünk. - Csupán Merien vissza tud menni a múltba! Értitek? Ez a képessége! - viháncolt, s közben örömében mosolygott ránk. Zaynnel egymásra néztünk, majd rá. 
- Ahj. Merien mikor bizonyos extázisba kerül, valamiként visszatud menni a múltba - felelte a fel nem tett kérdésünkre. 

Ez lenne a képességem? Hogy a múltba tudok vándorolni? Kezdtem szédülni, s fogalmam se volt, hogy mégis mit kezdjek vele. Megtudom változtatni így a jelent? Vagy csak rosszabb lesz? 

 Megfog halni Merien, Ahogyan te is!

Nem, nem hagyhatom magam, hogy még egy ember meghaljon. Sokat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, s figyeltem, ahogyan valaki dübörög az ajtón. A fülemben a vér dobogott, így csak halk suttogást tudtam felfogni, ahogyan Zayn szórakozottan nyit ajtót, majd elkámpicsorodott arccal tér vissza három férfival. Figyeltem Harry arcát, ahogyan lelombozódik, s feszült testtartást vesz fel. Az egyik férfi, aki legszélén állt, ballra, arany hajzuhataga volt, amit a tarkójánál összefűzött. Zöld palástja térde aljáig ért, s lába mezítelen volt. Arca fiatalos volt, s szeme ég kékje vidámságot sugárzott. Mellette, a másik szélen hosszúkás, göndör haja volt, s válláig ért. Furcsa palástot viselt, ami barnán ragyogott. Háta mögött mintha lett volna valami arany csillogás, de nem annyira látszott. Hosszúkás arca, körszakála, picit Istenre emlékeztetett,  s hozzá a mélybarna szempár elkápráztatta az embert. És középen egy rikító göndörkés aranyhajú férfi állt, akinek a szemei Harry erdőzöld szemeire emlékeztettek. Hófehér palástot viselt, aminek a vállszegélyénél vörös köpeny pihent. 

- Apa - biccentett Harry miközben tartotta a szemkontaktust a középen álló férfira. A hallásom újra a régi volt, s ismét a jelenben tudtam lélegezni, de ahogyan meghallottam Harry recegős hangját, a tüdőmbe szorult a levegő. 
- Apa? - suttogtam magam elé bámulva. Mégis mi a fészkes fene történik itt?
- Segítenetek kell! Közeleg a háború, és ma muszáj a csatában segítenetek - mondta. Nem értettünk semmit, de időnk se volt pislogni, mikor hirtelen megváltozott körülöttünk a helység, s egy palota termében álltunk, páncélba burkolózva.
- Mi a fene?! - sikkantottam teli torokból, mire hátunk mögött néhány férfi és női hang felkuncogott. Hátra akartam pillantani de egy kis fekete foltot pillantottam meg a vállamon, s összeszűkült szemekkel néztem az oda nem illő festéket, amely egy kisebb, lefele konyuló szürke szárnyat mutatott. Elkezdtem kaparni, de semmi se történt. Lett egy tetkóm? 

- Nyugalom. A Szárnyalóban vagyunk, ez a főhadiszállásunk - nyugtatott a zöld palástos, s közben a kezét nyújtotta, amit vonakodva fogadtam el. - Rafael arkangyal vagyok és ő - mutatott a társára, aki barna palástot viselt. - Uriel arkangyal! - mosolygott szelíden. Csak biccentettem, de nem tudtam megszólalni. Körbe néztem, s meglepődve figyeltem, hogy rajtam kívül mindenkinek a háta mögött volt hattyúszárny, amely hófehér. Viszont Harrynek - az apjával ellentétben, és mindenkiével - szürke volt, mint az én tetkómnak. Zaynek pedig fekete volt az alja a tollainak. Figyeltem, ahogyan Rafael Zaynhez megy, s a vállát lágyan megszorítja. Arany pettyes fényesség sugárzik végig a vénáin, egészen a szárnyáig, s innentől kezdve neki is színfehér. 

Lenéztem magamra, s figyeltem, hogy egy fekete szűkcicanadrág, rajta ezüst páncélzat, s a mellvértem is ezüst volt. Súlyuk pehely könnyű volt, mégis a lelkemre több száz kilót rányomott. 
- Miért vagyunk itt? - kérdeztem a levegőbe, ahogyan körül néztem. Hosszú dór oszlopok emelkedtek a mennyezetig, amelyet szinte nem lehetett látni, mivel elnyomta a sötétség. Szürke-arany vakolat volt a falakon, ahogyan ősi freskókat lehetett látni rajtuk. Vörös függönyök voltak az óriási üvegablakok mellett, s azokon halványan besütött a nap, így gyönyörű csillogásban adta meg a fényt. 
- Hogy segítsetek nekünk! - felelte a férfi, akit Harry apának szólított, majd fiához fordult. - Megtámadták a légvárat, ez már nem csak a mi csatánk! Itt már az emberek élete is fontos, más különben nem hívtalak volna titeket - folytatta mélyen a szemébe nézve, s mintha megtört volna benne a mécses. Harry nem szólt semmit, csupán bólintott, majd elővette a kardját a tokból, s elment egy másik helyre. Mintha ő már jártas lenne ezen a helyen..


***

- Zayn.. ez nem a te íjad? - ültem le mellé, mikor pihenőt tartottunk egy újabb kiképzésben, amit a várudvarában tartottunk. Ő csak lihegve bólintott. - De akkor miért adtad oda? Nem kell? Mármint.. oda adom, csak.. na! - nevettem fel halkan, s ő elmosolyodott. 
- Azért nem kell már, mert neked adtam. Másrészről, meg ezt az első démonom vérében áztattam, így nekem sosem teljesít úgy, ahogy neked. Harmadarészről pedig már van sajátom - felelte boldogan, s fölemelt egy ezüst-kék íjat. 

Nagyot sóhajtva tértem be az étkezdébe, hogy bekapjak valamit, mikor hirtelen megingott a fal. Leguggoltam, s figyeltem, ahogyan mindenki aki a közelemben volt engem nézett és utánzott. Oké, tudom, hogy én vagyok az egyedüli Élőholt, de nem egy Isten vagyok!
- Ez meg mi volt? - tudakoltam az egyik kék szemű és szőke hajú nőtől, aki kék-bordó páncélzatot viselt.
- Ez? Ez az Istenek haragja, mivel angyal ivadék győzött - mutatott rám mosolyogva, majd egy újabb rengés után beszakadt a plafon, s beugrott néhány félmeztelen nő és férfi. Felálltam, s csodálkozva néztem, hogy az egyiknek a kezében szigony volt, a másiknak a vállán egy bagoly. Posszeidon és Athéné? Körül néztek, s tekintetük egyszerre megakadt rajtam. 

- Mint Zeusz, a hatalmas nevében, jöttünk, hogy elpusztítsunk téged, Élőholt! Kijárt az ajándékod! - vicsorogva mondta a férfi, miközben sötét barna haját hátra simította, s éj-kék szeme szikrákat szórt. Nem tudtam megszólalni sem, nem, hogy védekezni, mikor elindultak felém önelégült mosollyal, miközben körülöttünk Istenek és Angyalok harcoltak. Értem.

2014. május 21., szerda

77. Rész

Sziasztok! 
UHHH! Jó. nyughass Kincső! Szóval(:DDD).. Mindent nagyon szépen köszönök nektek, és igen, mindegyik részem előtt megfogom köszönni nektek a dolgokat! Minden régi olvasót Kincsősen puszilok és az újakat pedig még normálisan üdvözlöm. 
El se hiszem, hogy több mint egy éve írom ezt a blogot, és, hogy nem sokára bezárom.. Mindegy! És elnézést a nagy kihagyásért, de utolsó pár hét gyanánt fel kell zárkóznom!:) (ELÉRTÜK A +30.000 MEGTEKINTÉST!!!!WÁÁÁ)
 Szóval remélem még sokan lesztek, akikkel be fogom tudni fejezni életem első blogját! 
-mert Meriennel léptem be a blogvilágba.-
Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:


A kezemen pihenő gyűrűt figyeltem, ahogyan már kezdett kihűlni a testemet körülölelő víz. Ki kéne mászni a kádból, de nagyon nem érdekel. Nagyokat sóhajtva hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon. Egyszerűen képtelen vagyok erre az egészre. Nem lenne egyszerűbb, ha mondjuk öngyilkos lennék? Talán mindenki boldog lenne.. de.. akkor azok, akik meghaltak.. hiába haltak meg, nem? Hiszen, mindannyian az én ostobaságaim miatt vesztették el az életüket. És én a halálba menekülnék, mert megfutamodtam. Félni kezdtem, és nincs aki megnyugtasson. Nincs Niall, hogy most dörömböljön a fürdőszoba ajtaján, mint anno, mikor beteg voltam. Mikor nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy elmondjam a bajaim. Mégis, most azt tenném legszívesebben. Tudom, hogy Harry és Zayn is meghallgatnának, de az nem ugyanaz. Ők nem tudnák azt visszaadni, amit Niall. 

A bőröm már libabőrös lett, s minden hab, ami a víztükrén volt, már eltűnt. Láttam, ahogyan remegni kezd a kezem, s csak figyeltem. Az fogaim kocogni kezdtek, s a szemhéjam egyre nehezebbnek bizonyult. Ha nem szállok ki, akár meg is fagyhatok. Végül nagy nehezen kiszálltam a kádból, s becsoszogtam a zuhanyzóba, hogy forró vizet engedjek magamra. A pára felcsapódott az üvegre, ahogyan a víz találkozott átfagyott testemmel. 

Megtörölközve felvettem Niall egyik fehér pólóját, s a bugyimat pizsama gyanánt. Hosszú hajamat kifésültem, majd vizesen befontam két fonatba. Le kellene vágnom. Ha ki volt engedve, már elért a fenekemig is. Ahogy késznek nyilvánítottam magam, bedőltem az ágyba, s reménykedtem, hogy álom nélkül aludhatok. Egyedül. 


"Lassúakat pislogok, miközben felülök a földről. A táj ismerős. Sötétvörös pipacsok, és a rét közepén egy árva tölgyfa. A nyári szellő lágyan fújja a kiengedett hajamat. Csodálkozva nézem, hogy nem a mostani ruhámban vagyok, hanem egy fekete bőrnadrágban, s egy kék pólóban. Megrázom fejemet, s a fa alá ülök. Mintha már jártam volna itt. 

- Mi ez a hely? - hangom suttogása beharagozza a helységet. Sehol senki. A némaság már üvölt, s várja, hogy valaki elnémítsa. Sehol senki, csupán él ülök itt. Egyedül. Már nem lesz az, hogy idejön valaki, s leülve elmeséli, milyen az élete nélkülem. Egyedül maradtam a kérdéseimmel. 
- Élet és Halál. - Lola hangja cseng, s már nem úgy néz ki, mint egy kislány. Ráncok telepednek szemei alatt, s fáradtan, akadozó lélegzettel telepedik le mellém. Csak megrázom a fejem, nem értek semmit. Várom, hogy folytassa, hogy miért öregedett meg, hogy hol vagyunk. Hogyan értette a kérdését? 
- Az Élet és a Halál közt pihenünk. - mosolya bágyadt volt, s az előttünk pihenő aranykapura figyel. 

- Miért vagyunk itt? - kérdezem. Hiszen, én nem haltam meg, s ő beragadt a két lét közé. Nem válaszol semmit, csak ráncos kezével átnyúl felettem, s magához húz. Megilletődöm közelsége miatt, de nem húzódom el. 
- Tudod.. Segítettél nekem, hogy megtaláljam a békémet. Köszönöm, hogy végre nyugalomra térhetek. - suttogja, s érzem, ahogyan átlátszó könnyei a vállamra hullanak. - De neked, még folytatnod kell az utadat, s rájönni, hogy mi a te erőd. Hidd el, ha koncentrálsz, s minden apróságra odafigyelsz, rájössz, hogy minden okkal történik. Különben is.. akkor hogyan láttad volna magad fiatalon? - kuncog fel, s mintha valamit hallana, ismét a kapura néz. - Itt az időm. Örültem a találkozásnak Merien Pervin, és még egyszer köszönöm! - ad egy csókot az orcámra, s nyögdécselve feláll, majd lassan előre sétál. Mielőtt a kapun átlépne, hátra nézz, s mintha kiabálna valamit. Mintha azt tátogná, hogy "Ne add fel". 

Utána akarok szaladni, hogy kérdezzek tőle még valamit, de mire odaérnék, a kapu bezárul, s ismét egyedül maradok. Sehol senki."

Reszketegen, izzadt háttal ültem fel az ágyon, s néztem körbe. A szobába a nap első sugarai visszhangzottak, s csaptak nagy zajt a szemeimnek. Rögtön felemeltem kezem, hogy eltakarjam retinámat. 
  
  Ha nem sietsz, mindenkit megölök! 

A hang ismerős idegenként csapott halljáratomba, s erősen becsuktam a szemem, koncentrálva, hogy kizárjam őt. Miért nem hagynak békén? Miért kell sürgetni? Hogyan tudnám megakadályozni a képességemmel ezt az egészet? Ha úgyis meghalok, nekik nem mindegy? Miért pont én? Mi más bennem, mint a többi halandóban? 

Felvettem egy farmer sortot, hozzá pedig Niall egyik feliratos pólóját.  Reflex szerűen húztam az orrom elé a textilt, s szagoltam negédes illatába. Ismét depressziós hangulatba léptem, de mielőtt a könnyeim patakként folytak volna végig az arcomon, kiléptem a szobámból. 

  Mindenki halott lesz!


Egyre idegesített a hang, s visszagondolva, hogy mi is történt ez után, száguldozni kezdett a szívem üteme, s a lábam is a fiúk szobáját vette célba, de semelyikben se voltak. Kezdtem bepánikolni, de mikor a konyhába értem rezignáltan, picit megnyugodtam, hogy láthattam a két elnyúlt, érdekesen felém pillantó tekintetet. 
- Minden rendben? - kérdezte Zayn, s rögtön felém tartott, de csak mosolyogva ráztam meg a fejem, elutasítva gyógyító segítségét. 
- Persze, csak megijedtem.. - hazudtam. 
- Tessék! - ásítva adta át egy bögre kakaót Harry, s én megköszönve belekortyoltam. Ahogy mindig, most is hozta a formáját és isteni ízt kotyvasztott. Mindent elfeledve kortyolgattam, s behunyt szemmel élveztem.

Hirtelen minden hideg lett, s reszketni kezdtem. Kipattantak a szemeim, de rögtön hunyorítva figyeltem a kihalt utcát. A fejemben rögtön megfogalmazódtak a kérdések, de valahogy még a levegő is bent maradt a torkomban. Leengedtem a kezem akaratlanul, így a bögre a földön eltört. A csapódás éles fájdalommal járt a bokámban. Lenézve néztem, ahogyan egy törött szilánk belefúródott a bokámba. Megrezzent arccal szedtem ki belőle, majd kifújva a párás levegőt, elindultam kabátot keresni ebben az őszies-télies időben. Reszketve gondoltam egy kabátra és annak melegére, mikor melegség járt át, s rám került a régi bundás farmer kabátom. Egyre több kérdéssel haladtam tovább az utcán, mikor egy ismerős kávézóra tapadt a tekintetem. Közelebb mentem a kihalt fák mellett a bejárathoz, s benéztem a nagy üvegen. Rengeteg ember üldögélt és iszogatott, beszélgetett. Igen hangulatos volt oda bent, mégis mikor be akartam volna menni, megakadt a szemem egy két személyes asztalnál ülő szőke hajon és az előtte ülő arcommal. 

- Mi van? - suttogtam magamnak, s összehúzott szemekkel figyeltem, ahogyan nevetgéltek, s mosolyogva beszélték ki életüket. Deja vu érzésem volt, főleg mikor Niall hátra nézett, s találkozott a tekintetünk. Félelmemben rögtön lebuktam, s reménykedtem, hogy eltűnők innen. És tudom, hogy most éppen visszafordul, s én megkérdezem, hogy mi a baj, hiszen furcsállva figyelte a teáját, mire azt a képtelenséget mesélte, hogy engem látott, csak idősebben. És én akkor csak kinevettem, s annyit feleltem, hogy minden lehetséges. És, hogy akkor milyen bölcs voltam..

A következő levegővételemet ismét egy meleg helyen vettem, s rögtön felfigyeltem a vállrázogatásokra. 
- Merien! - Zayn égető kezei a homlokomon pihentek, s csak azután vette el onnan, miután ránéztem. - Mi volt ez? - ült le aggodalmasan mellém, s Harry elé. Csak megráztam a fejem, s néztem a törött szilánkokra, melyből néhány a bokámba fúródott. 
- Mi történt? - hangom szinte némán süvített a falak között, de a fiúk így is hallották. 
- Hát.. egyik pillanatban ittad a mesés kakaómat, majd hirtelen össze estél és beverted a fejed az asztalba, a szépnek nem mondható bögre pedig a földre. Aztán ennyi. Se kép, se hang, nem lélegeztél, csak picit, ami megrémített minket. Aztán hirtelen minden újra forog.. - mormolta Harry elkámpicsorodva, s ráncolt homlokkal mért végig. - Hol voltál te lány? 
- Azt hiszem 2011-ben.. - suttogtam furcsa némasággal.