83. rész

Sziasztok!

Bocsánat, tényleg bocsánat, hogy ilyen nagy időközönként hozok csak friss részeket, de nem igazán jön ihlet, és annyi blogötletem volt az elmúlt hónapokban, hogy azokat kellett leírnom vázlatokban. Na, de! Lassan két hét van már csak a nyárból, mindenki tombolja ki magát, akinek meg tanulnia kell, akkor annak hajrá - köztük nekem is ehhhhh - , és további szép nyarat nektek! 
u.i.: Bocsánat, hogy rövid lett, de így jött ki. A helyesírási hibákat nézzétek el, fáj a fejem, és ahogy befejeztem, raktam ki. Szóval, miközben olvassátok, úgy javítom! :)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

 Az üvegajtó fölött a csengő jelezte, hogy beléptem, és, hogy bezárult az ajtó mögöttem. Nagy levegőt véve körül se nézve leültem Carol elé, aki csak nyugodtan, de érdeklődve figyelt. 

- Ismered Williamet? - kérdeztem közel hajolva, s ő nagyra nyitotta szemeit, de bólintott. Alig volt néhány másodpercnyi időm, mikor közelebb hajolt, s remegő ajkait szét nyitotta, hogy szavaival körbe fogja arcomat.

- Téged küldött? Mert akkor mondom, hogy benne vagyok.

- Abba, hogy kinyírj? Köszi, amúgy nem, nem ő küldött, csupán a jövőből jöttem, hogy megmentsem a világot, amúgy meg, Willt a jövőben kinyírom, ahogy téged is - felelem vissza kapásból, mire hátraugrik, s székét tolná ki, ha én nem akasztom be a lábam a falábba.

- Nem ezért jöttem. El kell jutnom az Istenekhez, mert máshogy nem tudnám megmenteni az embereket! Kérlek segíts! Úgy tudom, hogy tudsz egy helyet, ahonnan oda lehet jutni! - vettem kérlelőre a dolgot, s ő meg csak bámult rám. Mondjuk, ha velem fordulna ilyen elő, hogy egy vadidegen elém ugrik, hogy ő fog majd kinyírni, de igazából már megölt, csak a jövőben, de most kellene a segítségem, ezer százalék, hogy nemmel válaszolnék. Carol idegesen kocogtatta a poharát, amiben csak víz volt, végül sóhajtott, miközben körül nézett. Közelebb hajolt, mire reflexszerűen én is így cselekedtem. 

- A városi könyvtárban, ha az öreg nőnek azt mondod, hogy "Isteni étvágyam van", akkor mindent tudni fog - suttogta komolyan, s nekem fölszaladt a szemöldököm. Igen. én meg ezt el is fogom hinni neki, hogy majd ezzel a három szóval oda jutok, ahova ember soha életébe. Carol a reakciómat látva, csak sóhajtott ismét, s az ajtót figyelve kérte, hogy most távozzak, mert Willel kell találkoznia, hogy elutasítsa. Megköszöntem a furcsa segítségét, s picit megkönnyebbülve tovább álltam, egyenesen a buszmegállóba, hogy a városi könyvtárba igyekezhessek. Legalább tudom, hogy nem kell majd megölni Carolt, és barátját. Talán ennyitől is megtudna változni a jövő.

A hatalmas épület előtt állva, mértem fel az esélyeimet. Vagy kirúgnak a hülyeségem miatt, vagy csak szimplán elmebajosnak néznek, és kinevetnek. A legdurvább esetben pedig, tényleg igaza lesz Carolnak. A lépcsőkön fölsiettem, s egészen a könyvek sorai közé jutottam, csak onnan kezdtem lassítani. A poros könyvek között megpillantottam a recepciót, ahol egy idős hölgy olvasott. A könyvtár maga kihalt volt, s csöndes. 

- Segíthetek? - kérdezte a nő, s nekem elakadt a lélegzetem is, mikor azt hittem, hogy vörös szikrákat szórtak a szemei, de csak egy másodpercnyi ideig játszott a képzeletem magammal, mert még mindig zölden rikított, s várta a válaszom. Csak hebegtem neki egy Istenem, milyen idióta leszek választ, mire csak felhúzta a szemöldökét, s összecsapta a könyvét, ami hatalmas visszhanggal járt a helységben.

- Isteni étvágyam van?! - kérdeztem kételkedve, s ő csak gúnyosan elmosolyodott.

- Egy halandónak mi dolga lenne az istenek gyűlésén? 

- Ahhoz magának semmi köze! - szórtam a szavakat, mire haja feketéllett, s arcán a ráncok eltűntek. Szeme ismét vörösen izzott, s a szó szoros értelmében szikrákat vetett. Gondolataimban próbáltam valamibe kapaszkodni, hogy ne vesszek el az öntudatlanságba, hogy mennyi minden van, amit még nem tudhatok ezen a világon. A pult mögül kisétált, s megkért, hogy kövessem a polcok között, míg egy 'Fantasy' főcsoport táblánál meg nem álltunk, s ő mormogott valamit, mire a polcok szélei arany vonalakat, és köröket kezdtek rajzolni, s a végén egy hatalmas kapu nem lett belőle. Kitárta, s erős fehér fény jött ki a helységből. A nő csak befelé mutatott, majd miután beljebb léptem, rám zárta az ajtót, így esélyt se adott, hogy majd kijussak innen. Idegesen téptem a ruhám ujját, miközben a sötétség körbefogta testemet. És most? Hirtelen erős széllökést éreztem, s hajamat kezdte tépni, majd mikor karommal körbe fogtam mellkasomat, abba maradt minden, s minta egy nagy hófelhőben lettem volna, minden egy pillanat alatt kitisztult, s mindent  fehér világosság uralt. Lábam alatt víz fodrozódott, ami alatt halak úsztak békésen. Felül bárányfelhők pihentek, s tiszta kék ég vett körül mindent, kivéve a hátam mögötti sötét, barna ajtót. Elképesztő volt, s mintha a testem, és a lelkem egy időben megkönnyebbültek volna, s mindent tisztábban láttam.
- Földi halandó, mégis honnan tudtál ide kerülni? - hallatszott magasról a mennydörgő hang, s aprót összerezzentem. Nem láttam senkit, és semmit igazából, csak a tájat. Próbáltam felfele pislogni, de mindig erős, vakító fény sugárzott a szemember. Ki kellett találnom valamit, de gyorsan! Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy bambán ide rohanok, ők pedig hisznek nekem? Az Istenek az angyaloknál is brutálisabbak, és sznobabbak.
- Én azért jöttem, hogy..
- Hogy nagy tudásra tegyél szert, esetleg hatalomra?  - vágott a szavamba, mire felindulásból már nem válogattam meg a szavaimat.
- A kedves William Payne, megölte az isteni Élőholtat - sipákoltam az égre emelve a tekintetem csukott szemekkel, kikelve magamból. Hirtelen a fény eltűnt, némaság vette át a hatalmát. A perc töredéke után pedig, egy kedves mosolyú férfi jelent meg előttem, görög tunikában. Szinte fekete haján barnán csillogott vissza a fény, s jobb kezében egy szigonyt tartott.
- Honnan veszed ezt kedvesem? - kérdezte bátorítóan, miközben hangja simogatta a bőrömet, mégis éreztem valamit, ami elfacsarította a szívemet. Össze - vissza hebegni kezdtem, de nem tudtam rögtön válaszolni.
- Ő mesélte - suttogtam letaglózva a férfi szépségétől. Mégis, hátborzongató is volt egyben, s lehengerlő. Megbabonázott.
- És miért tenné ezt?
- Mert megakart ölni.
- Miért akar megölni?
- Igazából, amikor rám támadott, elkezdte mesélni, hogy kiket ölt meg, és miért, és, hogy én útban vagyok neki, ezért akar, de közben elfutottam - mondtam ziháltan. Végül is igaz. Csak nem teljesen. Bólintott egyet, majd hirtelen szertefoszlott, s egyedül maradtam. Ismét.
Alig telt el pár perc, ismét megjelent, mosolygós arccal.
- Immáron nincs több dolgod itt kedvesem. Köszönjük, hogy riasztottál minket, így lehet egy kívánságod! - felelte monoton hangon, s én biccentettem, s arra kértem, hogy azt a kívánságot, majd máskor használhassam fel. Még egyszer megköszönte, majd távozásra intett, s én alig öt perc múlva már a kórház felé sétáltam, hogy lássam az én csapatomat összeállni. Boldogságtól mámorítva szinte lebegtem a föld felett, s rohantam.

- Szerintetek milyen lehet? - hallottam meg Louis vékonykád hangját, s megtorpantam a folyosón. A bandából csupán négyen ültek a várakozóban, s kíváncsian egymásra nézegettek, sugdolóztak. Nagyot nyeltem, s leültem szembe velük, a legszélére, így csak akkor vettek volna észre, ha a hátuk mögé néznek. Elővettem egy magazint, s az arcomba nyomtam.
- Szerintem valami angyali, modellalkatú kislány! - lelkendezett Zayn, s én próbáltam nem elröhögni magam. Angyali? Modellalkatú? Kilestem a "rejtekhelyemről", és Harry zöld íriszeit láttam meg elsőnek, ahogyan engem figyelt, de csak pár másodpercig, aztán visszafordult a többiekhez, és picivel hangosabban kezdett el beszélni.
- Szerintem meg egy dögös bige lesz, alacsony alkattal! Amolyan mindenkit szeretek, de alig
viszonozzák típus lehet talán! - mondta, s én csak megráztam a fejem csücsörítve. Aztán nyílt az ajtó, s mindegyik embert megtudtam alaposan nézni. És ahogyan magamra meredtem, tényleg egy kislányt láttam, szeretethiánnyal a szemeiben. Sóhajtva felálltam, s kisétáltam a kórház ajtajai közül, s hagytam, hogy a sodrás magával vigyen, hogy visszatérjek az igazi életembe. Hányingerem lett, s mintha ezer kéz fogná körül a testem többi részét, és szakítanának szét. Rémülten kapálóztam a szürkeségben, de nem hatotta meg őket. Végül elengedtek, de a szürkeség sötét homállyá vált, s zuhanni kezdtem. A szél erősen mardosta testem, s úgy éreztem, mezítelen vagyok. Aztán abba maradt minden, semmit se hallottam. Se kép, se hang. Meghaltam volna? Vagy még élek? Nem lélegeztem, de tudtam, hogy létezem. Nem éreztem semmi nyomást, a tüdőmbe több levegő fért, mint bármikor is. Az agyamba a gondolatok nem jutottak eszembe, csupán lebegtem csupaszon. Aztán valami megváltozott. A sötétségből zöld szín, majd kék lett.

Ismét lassan lélegeztem, éreztem valami puhát alattam. Újra kinyitottam a szemem. Körülnézve a falak lilára voltak festve. Egy fekete ágyon feküdtem. Egyedül egy kis méretű tévé halk zümmögése és a benne szereplő emberek hangja hallható volt, de ezen kívül csend volt. Egy világos barna fa asztal volt a francia ággyal szemben és rajta egy laptop.  Felültem az ágyon és az éjjeli szekrényen lévő képet levéve ledöbbentem. A képen egy rám nagyon hasonlító lány csókolózott egy sráccal, kinek arcán nem lehetett annyira látni, de határozottan kilehetett venni haja feketeségét és annak hosszát, mely hosszabb volt az általánosnál, de még az a határ eset. Óvatosan visszaraktam majd  a szekrény elé sétáltam és megláttam a tükörképem. Nem ugyan az voltam, mint ez előtt. Hosszú barna hajam mellemig ért és vége kéken volt festve. Ruhám egy piros gatyából és egy fehér pólóból állt, amin "Love" felirat ékeskedett. Ez nem én vagyok. Lefehéredt arcom is elárulta, hogy nem erre számítottam. Kinyitottam a szekrényt és a sok színes ruha közt próbáltam valami normálisat keresni. A legalján volt egy fekete szakadt gatya és rajta egy ugyan olyan színű "Hold Me Now" feliratú rövid ujjú. Nem értettem semmit se. Nem voltam fáradt, se álmos. Csupán kíváncsi. Kíváncsi, hogy mi történhetett velem.