55. Rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy eddig tartott, mire meghoztam a részt, de eléggé bepöccentem, mikor össze esett a telóm (épp azon írtam) és egyszerűen eltűnt az egész rész. Szóval sajnálom a késésért, de itt van! /Néhány kominak nagyon örülnék:)/
Jó olvastást!

 

Ezer puszi: Kincső.xx

Carol szemszöge:

Sok ember közülünk egy sorssal születik, s az nem mindig jó vagy rossz. Van aki azért, hogy meghaljon s olyan is aki életet adni van a Földön. Mikor azért rettegsz, hogy ne figyeljenek fel rád, hogy ne fenyegessenek s ne bàntalmazzanak. Mikor örömmel hallgatod, hogy távozhatsz vagy csak jó voltál s nem hibáztál. 

-Tudod jól, hogy én még sose öltem embert...-zokogtam David vállába. Erős ölelése megnyugvásként áradt végig idegzeteimben s ahogy hátamat simogatta melegség jàrta àt testem. 

-Csák gondolj arra, hogy nem ember..-szólalt rekedtes hangján. 

-Ezzel most komolyan segítettél!-feleltem tele szarkazmussal. Félek, ha elbukom az ígéretem, soha többé nem látom szerelmem. Ezt az egészet is csak azért kel csinálnom, mert az ígéreteimet be tartom. Utálom azt, hogy most is itt ülök a 'pokol bugyraiban', mert a Főnöknek kell dolgoznom. Bah! Rühellem az életem, mert ez nem az amit éltem. Nekem volt egy családom, voltak barátaim s a szüleim is szerettek. Vagyis ezt mondták. De mint kiderült ők még csak le se szarták, hogy mi van velem. Nekik csak az kellett, hogy leróják a tartozást Neki. Apám félig démon, így én is démoni származású vagyok e miatt. Azt mondták, hogy szeretnek és mindig bízzak, s higyjek nekik. És én, mint egyetlen gyermekük, mindent megígértem és tettem amit kérnek tőlem. Most meg? Hawaiin nyaralnak és engem ide dobtak le, hogy én oldjam meg a problémát. 

-Gondolj arra, hogy ha megölted, mi ketten, csakis ketten elmegyünk valahová nagyon messze!-mosolygott rám míg barna szemei csillogtak az aggodalomtol. 

-Megígéred?-szipogva bámultam Őt. 

-Megígérem.-mosolygott majd csókot lehet ajkaimra. 

-Carol indulni kell.-nyitott be a 'szobámba' David mikor épp a sminkem igazítottam. 

-Tudom. -sóhajtottam miközben a rúzsomat kentem számra. 

-Dögös!-kacsintott mikor végig mért. Egy laza kék farmernek tűnő felső volt betűrve egy fekete deréktól térdföléig érő szoknyába, majd egy világoskék harisnya, rá egy fekete-fehér csíkos térdzokni és egy bokacsizma, ami barán virított. Felül csak magamra kaptam egy fekete kabátot, hozzá a szivárvány színű sálam majd egy utolsót mosolyogtam a tükörbe és megfordultem, hogy szembe nézzek sorsommal.
-Kész vagy?-ölelte át derekam egyik kezével, mikor kiléptünk a helységből.
-Idegileg már rég.-suttogtam, majd egy pillanatra lecsuktam szemhéjamat és kifújva a levegőt, felvettem álarcom és máris ~indulhat a show~!

Harry szemszöge:

-Louis. Miért akarsz te ennyire haza menni? -próbáltam nyugodtan kérdezni, miközben a kormányt szorítottam. Egész nap csak azt hallgatjuk a fiúkkal, hogy Louis haza akar menni, mert... és itt mindig csak elhablatyol olyanról, hogy ő se tudja, de mennie kell. Néha elkell gondolkodnom azon, vajon jól van-e agyilag.
-Nem tudom érted? Egyszerűen... mennem kell.-túrt bele hajába. Hát igen, elég fura volt, ahogy bánatos mosollyal mindenkit végig ölelt, majd mintha soha többé nem látnánk, elköszönt. Aggódtam érte, ahogy tördeli a kezeit s ahogy kifelé néz az ablakon majd megtörli kezeit gatyája szárába s az arcát is tenyerébe helyezi.
-Elmondod mi történt? -álltam meg egy piros lámpánál majd prováltam egész testemmel felé fordulni.
-Ha én azt tudnám Hazz! Kiborít, hogy esténként hallok hangokat, hogy ne hagyjam el a házat, vagy éppen, hogy valaki megkérdezi, hogy mindenkitől elbúcsúztam... Mikor nem vagyunk otthon akkor meg olyan érzetem van, mintha itt a vége mindennek. Te ezt érted? -csapkodott össze-vissza kezével miközben idegesen magyarázott.
-Jó lenne.-suttogtam elképedve. Ilyen lehetséges? Vannak... hangok? De hisz, én még sose hallottam róla. De akkor Louis miért mond ilyeneket. Sose szokott hazudni, s ez így csak mégrosszabb. Mi lesz itt?
-Zöld.
-Tessék?-ráztam meg a fejem, mikor kizökkentet gondolatmenetemből.
-Zöld a lámpa.