29. Rész

Sziasztok! Nagyon köszönöm, hogy eddig ennyien olvastátok! És a komikat is! Viszont most több mint egy hétig nem tudok majd jelentkezni, mivel barátnőm nálunk lesz (nagyon ritkán találkozunk és már 11 éve, hogy ismerem) és szeretnék vele foglalkozni, és most nem a blogommal. Sajnálom, és remélem a mostani rész is tetszeni fog! (Azért próbáltam meg, minél hosszabb részt írni, hogy ne legyen nagy baj, hogy egy ideig nem lesz új rész) Najó.
 Jó olvasást! 

Ezer puszi: Kincső.xx

Mindennek vége most??

Merien szemszöge:

[ZENE]

Újra a pipacsos réten vagyok és fekszek. Mámorító érzés itt lenni, de valami mindig hiányzott. Voltak idők mikor egyszerűen a tölgy fa aljában megláttam Niallt ahogy ücsörög és mosolyogva meséli, hogy éppen aznap mi történt vele, velük. Bár sosem értettem, mert volt olyan, mikor alig 20 percre hogy eltűnt. Vagyis nekem úgy tűnt. Viszont mikor nincs itt velem és nem hallom, mindig megjelenik az a titokzatos lény, mellette a gyilkossal, akit régen láttam. Olyankor minden rossz érzésbe kerít. Bánat, düh és félelem külön fajta árnyalatai futnak végig egész testemen.  Próbálok futni előlük, de mindig megmarad az a bizonyos táv köztünk és kezdek fáradni, amitől csak közelebb kerülnek hozzám. Bár könnyűnek érzem magam, mégis nehéz megtartanom a testem. Tudom, ha nem nézek velük szembe, ők győznek és nem én. De engem vár Niall! Tudom, hisz mindig mondja, hogy minél hamarabb térjek vissza hozzájuk, mert nagyon hiányzom mindenkinek! Olyankor mindig elhatározom, hogy megállok előttük és legyőzöm őket, de mikor mennie kell, elillan a bátorságom és elfelejtem, hogy ez nem az én világom. Én nem ide tartozom! Egyszerűen... Mintha amnéziás lennék és minden új lesz számomra, annyi változatosságra, hogy emlékszek mindenre, csak épp arra nem, hogy mit éreztem, és mit szerettem volna csinálni. Lehetetlennek tűnt az egész dolog.
-Szia édesem! Hiányzol...- ült le a szokásos helyére- Képzeld, ma végre már rendesen ettem, és úgy éreztem mintha egész London ételkészletét elnyelte volna a gyomrom...Remélem nem soká hallhatom a csilingelő hangodat. A fiúk meg végre megnyugodtak picit. Fúú és képzeld megint esik a hó. El se állt tegnap óta. És eddig ez tiszta és nem havas eső!
Valamiért olyan boldog vagyok. Remélem ez annak a jele, hogy nem sokára kinyitod a szép kis szemed és majd agyon csapsz, hogy miért nem voltam veled akkor anno, mert lemaradtál az első havazásról... Igen. azt hiszem megérdemelnék egy pofont... Jhajj...-sóhajtott fel majd lehajtotta a fejét.
Mire oda értem hozzá és leülhettem volna, már el is tűnt. Nem értem. Annyira megakartam volna érinteni. Akartam, hogy a karjai közt lehessek. Érezni a tapintását a csókja ízét. A nevetésén mosolyogni egy jót, mert egyszerűen imádom! És most meg akartam volna vigasztalni! Most igazán én érdemelném meg azt a pofont. Ő nem tehet róla, hogy ÉN leakartam jönni a lépcsőről, miközben éreztem, hogy nem kellene, mert ez lesz... De hogy én még saját magamra se hallgatok, hát az már kész. 

Miközben sétáltam, minden egyre nyomottabb lett. Fáradtabbnak éreztem magam. A látvány most az egyszer valami eszméletlen volt. Eddig mindig világos vagy sötét volt, és most az egyik percről a másikra megváltozott. De most mégis valami más volt. Nem kell ide erő, se semmi gorombaság. Ne vezéreljen düh hisz ostobaság lenne csak a vége.  Csak légy bátor, és tiszta szívből küzdj a célodért, hisz akkor tényleg van miért küzdeni, és ha el is vesztél, tudod, te megpróbáltad!~ Mintha ezt sugallta volna nekem a toll. Vettem egy nagy levegőt és szép lassan elindultam a kezemben szorongatva a pihét...

Egy tenger nyílt elém és fölötte lehetett látni picit a napot, ami itt nem volt eddig. Igen, tudom hogy még nincs itt az én időm! Tudom, hogy meg kell küzdenem a szeretteimért. Már csak azért is, mert nem ismertem anyámat. Az apámat meg félreismertem. Itt az idő. Azt hiszem... Meg kell fordulnom és elindulnom. Mikor megfordultam egy apró fehér toll szállingózott előttem, kitártam a kezem és pont a tenyeremre helyezte gyönge súlyát. ~

Niall szemszöge: 
[ZENE]

Mióta hozzánk került Pici June, eltelt még egy hét és Merien szívverése is csak lassul. Az orvosok már csak arra várnak, mikor írom alá a papírt, hogy levegyék a lélegeztetőről. Nem akarom elveszíteni, de ahogy egyre ritkábban veszi magától a levegőt, elönt a bűntudat, hogy lehet így csak rosszat teszek neki, és szenved. Nem akarom! Azt akarom, ha már meg kell, hogy haljon, haljon meg szenvedés és minden ilyen nélkül. Boldogan. Épp most írom alá a papírt, de már most össze szorul a szívem és homályosan látok a maró sós víztől. Már nincs visszaút. Elvesztettem. Még kaptunk öt percet, hogy elbúcsúzzunk tőle, ezért bementünk mindannyian hozzá. Mindenki nyomott egy puszit piroskás arcára, majd sírva arrébb álltak. Igen, akár fiúkból is vagyunk, mi is sírhatunk. Leültem az ágy melletti székre és szorosan megfogtam a kezét, hogy egy utolsót meséljek neki...

Merien szemszöge:

Pontosan nem tudom, hogy mi lesz a tervem, csak azt, hogy ha nem sietek, elkések. Ahogy rohanok, egyre sötétebb lesz és hidegebb minden körülöttem. Érzem, hogy fogy az erőm, de muszáj megtalálnom őket.
-Hova-hova szép leány?- kérdezte valaki a hátam mögül, akit eddig még nem igazán hallottam.
-Ő is itt van?
-Ugyan ki?- nevetett fel kacéran. majd felé fordultam mire elsápadt és ráfagyott a mosolya.- Te-te mit? és hogyan? Merien? 
- Még felismersz? Csoda...
- Én a-annyira... Sajnál...
- Nem kell semmit se sajnálni, hisz te ölted meg a saját feleséged, csak azért mert kellett valami irat, nem de?
- Ezt meg...honnan?
- Ő IS ITT VAN???- kiabáltam rá, mert már kezdett fogyni a türelmem és éreztem, hogy minden nehezebb számomra. A levegő vétel, a beszéd, a mozgás...
 "OOOH MERIEN MILYEN RÉG LÁTTALAK MÁR TÉGED!" - hangzott a férfi mellől a hang, de test sehol. "HÁT BOCSÁNAT, DE ELVESZTETTEM A TESTEM.."-nevetett fel hangosan.-"AHOGY TE IS!"- majd egy éles fájdalom került a fejembe, hogy szinte üvöltöttem volna. Aztán eszembe jutott a toll. Fogalmam sincs, hogy mit akartam vele kezdeni, de az ösztöneim azt sugallták, ezt kell tennem. Így szét néztem, majd eszembe jutott a tenger amit láttam. Felugrottam és rohantam ahogy csak tudtam. Egyre ritkábban tudtam csak venni a levegőt, mert a tüdőm valami folyamán nem engedte be az oxigént. Többször is elestem, mikor az oldalam csak úgy elkezdett vérezni és semmit se tudtam ellene tenni. A lábaim már fel akarták adni a harcot, de én nem! Vissza akarok menni! Ahogy a víz szegélyéhez értem megtorpantam. Pontosan miért is csinálja ezt velem. Meg kellett tudnom a választ, így megfordultam és apámmal találtam szembe magam, ám néhány helyen szivárgott belőle valami, aminek kék színe volt, de olykor vörösen, mint a vér folyt.
- Miért?- csak ennyit tudtam feltenni. Remélve, hogy tudja. Miért én? Miért üldöz? Miért? Mit tettem? Miért nem hagy békén?
-"MERT NEKED MEG KELLETT VOLNA HALNOD A BUSZON! AZ CSAK A TE HALÁLOD LETT VOLNA! MERT MIKOR A KÓRHÁZBA KERÜLTÉL MEGMENTETT TÉGED VALAKI, ÍGY TE SEM TUDTÁL MEGHALNI! EZÉRT ŐT VITTEM EL MAGAMMAL. TALÁN HA EDDIG NEM JÖTTÉL VOLNA RÁ, IGEN, ÉN AZ ÖRDÖG VAGYOK! DE NYUGODTAN DÉMONOZHATSZ IS, AZT JOBBAN SZERETEM. A SZÍVED A BUSZON KETTÉ SZAKADT, ÍGY AZ APÁD ODA ADTA AZ ÖVÉT. A RENDŐRÖK AZ Ő ISMERŐSEI VOLTAK, ÉS NEM IS RENDŐRÖK VOLTAK. DE MOST, NINCS SENKI AKI MEGMENTHET TÉGED, DRÁGA MERIEN PERVIN!"
Nem válaszoltam semmit, mert már mindent értettem. Az apám attól még, hogy megölte az anyámat, engem megmentett. Így visszafordultam és tovább sétáltam a vízben. Alig kaptam levegőt és már a szememet is kényszerítenem kellett, hogy nyitva tartsam. A testem már rég összerogyna, ha hagynám, de most nem adhatom fel! Ha már ennyi mindenen túl voltam, nem adhatom fel! Most nem! Mikor a víz már a derekamig ért, leraktam óvatosan a víz felszínére a pihét és megforgattam a vízen. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok, de most nem ez volt a lényeg. Ahogy néztem észre vettem hogy a toll közeledik felém és mikor az ujjbegyemhez ért porrá vált, és az arany por az ujjamra tapadt. Mint egy betegség, olyan volt, mintha fertőződne. Így már a könyököm is arany színt vett fel. Mögülem csak egy óriási ordibálást hallottam, de már az egyik fülem is olyan lett így nem hallottam tisztán. Éreztem ahogy fölemel valami a vízből, így a levegőben lebegek. A hátamból mintha valami kifúródna, így hagytam, hogy kiszabaduljon valami. Lenéztem. Már nem láttam semmit se alattam, mindenhol a kék és a fekete szín uralkodott. A lábaim és a derekam is már aranyon világított és mikor hátra néztem megláttam egy óriási hófehér szárnyat. Gyönyörű volt, de mikor megakartam volna érinteni, arany lett és szertefoszlott. Az arany egyre jobban hatolt, én meg nem kaptam már levegőt. Itt a vég. Szeretlek Niall!-gondoltam majd becsuktam a szemem és vártam. Vártam, hogy elvigyen a halál.
Mikor újra kinyitottam a szemem, mindenhol fehérséget láttam és ismerős hangokat hallottam. Pislogtam párat, mire kitisztult a látásom, és megpillantottam, hogy egy fehér folyosón vagyok és hátulról zokogást hallok. Körülöttem kér ismeretlen férfi érdeklődve és csodálva néz rám, miközben megálltunk. Újra kaptam levegőt és nem fájt semmim.
- Úhm... Segítenének kérem?- kérdeztem nyugodt hangon. Nem szóltak csak segítettek én meg fel tudtam állni. Hátra néztem és annyit láttam, hogy hat fej a térdére hajtja a fejét és sír. Harry és Ariana egymás karjaiban zokog. Niall csak az ajtóban támaszkodik és csak úgy ömlik a szeméből a sós víz. Oda rohantam és mivel háttal állt nekem a szöszke, hátulról öleltem meg. Először nem érzékelhette, mert nem reagált rá egy jó ideig. Ám mikor rám néztek a többiek mind felordítottak/sikítottak és hozzánk szaladtak.
- Azt hittem, hogy már el is felejtettetek.-nevettem fel, mikor megöleltek. Niall még mindig háttal volt nekem, de mikor megszólaltam, hátra fordult, felkiáltott, felemelt és körbeforgatott. Mikor letett akkor se engedett el, csak az arcát a nyakamba fúrta és tovább zokogott.
- Én meg... meg már.. azt hittem, hogy... hogy- dadogott és szipogott.
- Shhh... Itt vagyok, és akár hiszed akár nem, még maradok is.- simogattam a fejét, olykor a hátát megnyugtatásként.
- Én meg soha de soha el se foglak engedni, nézett fel a szemembe, majd mivel úgy tűnt, nem hiszi el, hogy itt vagyok, bizonytalanul, de megcsókoltam. Rögtön vissza csókolt és csak akkor szakadtunk el, mikor már elfogyott a levegőnk, és zihálva mosolyogtunk egymásra, elfeledkezve a többiekről.
- Hiányoztál!
- Nekem is, de nagyon!- öleltem meg, majd a fülébe súgtam, hogy szeretem. Ő mosolyogva vissza súgta. Elengedtem és Arianához rohantam, hogy megöleljem.
- Te ilyet soha a büdös jó életbe nem csinálhatsz! SOHA! Érted??- mondta picit könnyezve, de a végét elnevettük.
- Sajnálom és köszönöm! Phuuu szar volt elhiheted... De mostmár örökre itt leszek veletek, vagyis ameddig tényleg el nem megyek...- nevetettem fel.
-Örökké?- emelte fel a kisujját, hogy megígérjem.
-Örökké!- és összeakasztottuk az ujjainkat.