28. Rész

(még mindig Niall szemszöge:)

Lassan már két hete, hogy Merien kómába esett. Szinte alig hagyom el és folyamatosan beszélek hozzá. Néha olyan érzésem van, hogy figyel, hallgat és mind közül, velem van. Az orvosok azt mondják, hogy mikor elhagyom a kórházat, mindig lelassul a szívverése. Ez meg azt jelenti, hogy érzi, mikor vagyok vele. Remélem minél hamarabb látom a gyönyörű barnás szemét, ahogy csillog. Az édes nevetésén, mikor megtöri a félelmetesen kínos csendet vele. Hiányzik...

*még két héttel később*

Nem akartam kinyitni a szemem, mikor a nap sugarai erősen beakartak jutni a látó körömbe. Bárhogy forgolódtam az ágyamon, mindig a csukott szememre sütött a fránya nap. Egy idő után feladtam (így 1:0 a napnak) majd kikászálódtam. Bebattyogtam a fürdőbe és mikor bele néztem a tükörbe nagyon megijedtem. Már sehol az örök boldog Niall, aki mindenen nevet. Szemek alatt fekete karikák, szürke szempár, szinte már csontváz alkat és a hajon is jobban látszik a barna. Gyorsan megmostam hideg vízzel az arcom és sóhajtottam egy óriásit. Felvettem egy melegítő alsót és le slattyogtam a konyhába, mert kezdek éhes lenni, végre. A lépcsőnél finom illatok szálldogáltak a levegőben. Hmmm... Rántotta azt hiszem... Ekkor a hasam tudásomra adta, hogy bizony, éhes vagyok. Lefutottam és szó szerint betörtem a konyhába. Négy ijedt és csodálkozó szempárral találtam szembe magam.
- Mi a baj Niall?- kérdezte Harry.
- Éhes vagyok...-szinte suttogva csoszogtam közéjük. Liam mosolyogva elém tett egy hadseregnek való ételt és én csak faltam és faltam. Eddig fel sem tűnt, hogy tényleg így éheztem volna.
- Fuuu... Még ennyit sose ettél egyhuzamban...- kerekedett ki Harry szeme. Ezen csak kínosan elmosolyogtam majd megköszönve a reggelit felálltam és felfutottam a szobámba átöltözni. Lezuhanyoztam, majd a hajamat is megcsináltam. Felvettem egy fekete ülepes gatyát, ami a térdtől már feszülősebb és egy fehér pólót. Rá egy porár pulcsit és rohantam le. Felvettem egy bélelt deszkás cipőt és felhúztam a kabátom.
- Majd jövök- kiáltottam és izgatottan kiléptem az utcára. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem ma valami fog történni! Remélem jó... A kapucnit a fejemre húztam és a fülhallgatómat belenyomtam a fülembe. Lehajtott fejjel indultam utamra miközben Red-Not Alone  hallgattam. Mivel a kórház közel van, az út nem telt bele vagy öt percbe se. Már reflexből köszöntem a recepciósnak és indultam tovább a bizonyos kórterem felé.
-Szia édesem! Hiányzol... -ültem le az ágy melletti műanyag székre- Képzeld, ma végre már rendesen ettem, és úgy éreztem mintha egész London ételkészletét elnyelte volna a gyomrom... Remélem nem soká hallhatom a csilingelő hangodat. A fiúk meg végre megnyugodtak picit. Fúú és képzeld megint esik a hó. El se állt tegnap óta. És eddig ez tiszta és nem havas eső!  Valamiért olyan boldog vagyok. Remélem ez annak a jele, hogy nem sokára kinyitod a szép kis szemed, és majd agyon csapsz, hogy miért nem voltam veled akkor anno, mert lemaradtál az első havazásról...

 Igen. Azt hiszem megérdemelnék egy pofont... Jhajj...-sóhajtottam majd a kíváncsian a cipőmet bámultam,mert éreztem valamit, aminek a súlya rá fekszik a lábfejemre. Egy alig három-négy hetes kiscica volt a cipőmön ülve, és csak bámult rám, eszméletlen gyönyörű kék íriszeivel csak bámult rám. Elmosolyogtam rajta majd fölkaptam az ölembe és csak simogattam.

- Jó reggelt Mr. Horan! Látom találkozott Pici Junenal!- mosolygott rám kedvesen az orvos.
- Önnek is! Hogy hogy Pici June lett a neve?- csodálkoztam, mert általában nem ilyen nevet szoktunk adni egy állatnak, vagy tévedek? Leraktam Merien ölébe, ahol rögtön össze is gömbölyödött és szuszogott álmában.
- Hát tegnap az egyik szobában volt egy dobozban, ahol előző este egy pici lány meghalt. A papíron az állt, hogy ez az ő kis cicája lett volna, de mire mikor meglátta már alig lélegezett. Ezért arra kértek, hogy adjam oda az egyik betegemnek, mert ők nem tudják elviselni. Nevet nem adtak neki. Így a kislányom, aki alig múlt öt éves, tudott a történetről és ő nevezte el Pici Junenak.
- És már találtak neki gazdit?
- Nem, mert mindig a kis hölgynél szokott lenni- biccentett Merienre mosolyogva- és arra jutottam, hogy önöknek szeretném szándékozni, ha nem teher önöknek.
- Juj,ugyan nagyon szépen köszönjük!- mosolygok vissza a hatalmas gesztusára. Ahogy kisétált még elbúcsúzott. Mikor rájuk néztem újra megmozdult bennem valami és szomorkásan megfogtam a lány kezét és azt simogatva és June dorombolását hallgatva aludtam el....