27/II.Rész

Ehhez a részhez szeretném megköszönni két embernek (nevét nem nevezem) a segítségét. Nélkülük nem ment volna, ha nem mutatják meg ezeket a zene számokat(és még sok számot is)! Nagyon szépen köszönöm!

És nektek is, hogy olvassátok, meg a komikat is! és a 13 feliratkozót is! Nagyon szeretlek titeket! :D

Ezer puszi: Kincső.xx

A nap végére, már megint kezdett a látásom is károsodni. Mikor mindenki a konyhába volt, én a szobában, besokalltam és elindultam a társaságba. Mikor a lépcsőnél voltam, megint szédülni kezdtem, így mikor léptem egyet, megcsúsztam. Nagy fájdalmat éreztem az egész testemben. A meglepődéstől meg sikítottam egy nagyot. Amikor megálltam, valami meleget éreztem a vállamnál és a fejemen. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Majd minden egyszerűen elsötétült körülöttem...

Niall szemszöge:

Épp a konyhában beszélgettünk a teknősökről és a tacoról, mikor sikításra lettünk figyelmesek és koppanásokra. Mivel egy ember kivételével mindenki itt volt, rémülten futottam a hang irányába. Szörnyű látvány tárult a szemem elé. Mindenhol vér, és azt hiszem Meriennek a bokája is eltört elég durván...[ZENE]

-MERIEN!!! Itt vagy? Válaszolj! Úr Isten, valaki hívjon mentőt!!- kiabáltam, miközben rohantam hozzá és lerogytam mellé. Ahogy a kezeim közé vettem, éreztem a szívverését, ami egyre lassabb volt. Éreztem a légzését, ahogy egyre nehézkesebb és ritkább lett. Olyan düh vette át rajtam az uralmat, hogy csak üvölteni tudtam. Az arcomat marta valami nedves. Azt hiszem sírtam, de nem vagyok benne olyan biztos. Hogy hagyhattam egyedül ott? Már látszott rajta, ez a sok baj, én meg hagytam, hogy szenvedjen. Minden az én hibám! Miért nem vittem be rögtön a kórházba? És egyáltalán miért vele történik? És egyáltalán mi a baja? Ahogy üvöltöttem, elvették tőlem, engem meg lefogtak. Nem bírom én ezt tovább, ha nem lesz nekem, én hogyan legyek? Miért maradjak? Mi értelmem lenne akkor? Én egy nagy senki vagyok, ha nincs Ő velem. Próbáltam kiszabadulni a fogások alól, de nem ment. Hallottam, ahogy az ajtó bevágódik és elviszik az én egyetlen kincsemet az életemből. Utána kell, hogy menjek. MOST! Nem engedtek hozzá, és lehet megértem, hisz úgy viselkedek, mint egy őrült, de most muszáj Vele lennem. Egy erős kar lefogta a karom, majd valamit belém tolt és a folyadék végig áramlott a karomtól az egész testemig, majd mintha a dühvel harcolna a nyugalom a szervezetemben, de az erősebb nyert, így ellazult az izomzatom és már rendesen tudtam levegőt venni. Ahogy tisztult a kép előttem, láttam és hallottam az ajtó előtt hangosan szirénázó mentőt, ahogy egyre távolodik, és már el is tűnt. Megragadta valaki a karom, majd az utcára kísért, ahol egy autóba ültetett és bekötött. A torkomban lévő gombóctól meg se tudtam szólalni... Nem ment. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz velem nélküle? Miért? És ha...? és ezekhez hasonló kérdésekkel térünk be a kórházba és mentünk a műtőhöz miután útba igazítást kértünk. Annyira nem megy.. Mindent elhibáztam! Leültettek egy székre, majd a kezembe adott valaki remegő kézzel egy pohár vizet. Megakartam köszönni, ezért felemeltem a fejem, mert eddig csak a földet voltam hajlandó nézni. De nem kellett volna! Ariana kínos mosolyával találtam szembe magam, ahogy vörös szemeiből még mindig folyt a sós nedv. Sajnálkozó nézéséből, csak még jobban sírni kezdtem, így a víz tartalma a földön landolt. Nem bírtam a szemükbe nézni. Úgy voltam vele, hogy ezt is elrontottam. Én, egyedül én vagyok a hibás mindenért... Annyira szeretem!  

Azt hiszem pont mától van hivatalosan tél. Meriennek a kedvenc évszaka. Szeretem nézni, mikor az első havazásban, csak úgy kirohan meztelen lábakkal és kabát nélkül. Ahogy felnéz kipirosodott arcával és kémleli az eget mosolyogva. Majd jót kacagva pörög és csak pörög. Rá csak egy szót ismerek. Gyönyörű. Az első találkozásunk is tél közepén volt. Épp korcsolyáztam, mikor valaki nekem jött és rám esett. Sűrű bocsát kéréseiben és nevetésében csodálkoztam, miközben felálltunk és bemutatkoztunk egymásnak. Óriás, kíváncsi szemei csak úgy csillogtak akkor. És mikor vele vagyok, mindig is ugyan úgy csillogtak. Eszméletlen volt. És ahogy próbált korcsolyázni is, vicces volt, és adott egy esélyt, hogy megismerjem. Így lopta el a szívem ő, Merien Pervin. 

Nem tudom mióta ülhettünk itt, de elég rég óta az biztos. A folyosón már rég nem járkált senki se. Néma csend uralkodott köztünk. Majd mégis, halk ajtó nyitódásra, majd csukódásra kaptam fel a fejem, és a főorvossal találtam szembe magam. Mélyen a szemembe nézett, majd nagyot sóhajtva nyitotta ki a száját.

- Mr. Horan?- kérdezte, mire én csak halványan bólintottam egyet.- A kisasszony túl élte, de épp hogy, hisz betört a feje, a lába, és a karja is szintúgy. Elég nagy vérvesztesége volt, csoda volt. Viszont csak úgy tudtuk megmenteni, hogy be kellett altatózni, amit a szervezete nem bírt, így kómába esett. Nem tudni mikor ébred fel. Sajnálom.

- Be lehet hozzá menni?

- Igen.- és elment a folyosón. [ZENE]

Csak néztem utána, fel se fogva mit mondott. Hisz akkor, még él! Megdörzsöltem az arcom és szép óvatosan felálltam és besétáltam a kórterembe.

Rossz volt látni, ahogy kábelek lógnak ki belőle és szinte mindene be volt kötve. A fején a kötés már kezdett átázni, így a fehér részen, enyhe pirost lehetett felfedezni. Az arca falfehér volt. Muszáj kellett megérintenem, így végig simítottam kezem az arcán, mire boldogságomra egy enyhe pír szökött az arcára. Olyan boldog lettem, hogy leültem mellé és szorosan fogtam a kezét az másik karommal meg simogattam az arcát. 

Olyan jó érzés volt és szomorú is így látnom.

Lassan engedtem, hogy a többiek is oda menjenek, így az ablakhoz mentem és kinéztem. Nem tarthatott sokáig, mikor megláttam valamit elszállingózni előttem.  És még egy. És még egy. És még sok még egy. A télről mindig Ő jut eszembe. Máris esik a hó? December elsején esik a hó. Valami elképesztő volt nézni, és az egészben az szomorított a legjobban, hogy nem tudom megmutatni Meriennek. Nem tudom felkapni a vállamra és nevetve kifutni vele a kertbe és szaladgálni addig, míg a többiek vagy csatlakoznak, vagy behurcolnak minket, mert megfázhatunk. Nem tehetem meg, mert most lehet nincs is eszméleténél. Mégis olyan érzésem volt, mintha ő is látná. Mintha ő csinálná ezt, csak nekem, hogy ne csak a rosszat lássam. Vissza mentem hozzájuk majd leültem egy üres székre és néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. 

- Gyere menjünk haza- veregette meg a vállam Louis. 

- Nem baj, ha ma estére én inkább itt maradok?- néztem körbe és megállapodott a tekintettem egy ápolón. Ő csak sóhajtott, majd válaszul megrázta a fejét, hogy nem, nem baj. A többiek, mind szorosan megöleltek és elmentek. Vissza ültem és merengtem.

- Tudtad, hogy a télről és a hóesésről mindig te jutsz hozzám? Képzeld esik a hó! Olyan megnyugtató. Remélem hallasz Merien! És azt is tudod ügye, hogy mindig melletted leszek és örökké szeretni foglak. Akármi is lesz, de kérlek ne hagyj itt. Rendben? Szeretlek...