84. rész az epilógus

Merien szemszöge:

Az oklevelek mind tánc, matek és író versenyről valók voltak, és mindegyiken az én nevem díszelgett. Megálltam az egyik fehér keret előtt amiben egy családi kép volt. Én voltam rajta azt hiszem és két oldalamon az apám a másikon egy gyönyörűen mosolygó nő, szőke hajjal és kék szemmel. Mind a hármunkból sugárzott a boldogság. A következő képet nézve a sírás fogott el. Egy régi kép, min éppen kézen fogva jég-korcsolyázunk Niallel. Vajon mi lehet vele? Még tartjuk a kapcsolatot? Mi lehet köztünk? Ezekkel a gondolatokkal csuktam be az ajtót és halkan lépkedtem a bejárati ajtóhoz.
A nappaliban lévő faliórára pillantva jutott eszembe, hogy még éjjel van. Még hozzá hajnali három. Felhúzva egy kopott torna cipőt kiléptem az őszi estébe. Londonban vagyok és az utca kietlen volt. Az ösztöneimre hallgatva sétáltam lehajtott fejjel, de mikor egy kórház előtt megálltam felnéztem. Kifújtam a levegőt és tovább sétáltam.

- Hé! Óvatosabban! - jött nekem egy alak, de mikor felnéztem elakadt a szavam. - Merien? - csodálkozott kék szemei elkerekedtek míg szája nyitódott majd óriás mosolyra húzta, miközben kapucniját lehúzva megtudtam csodálatos szőke tincseit a férfinak.
- Niall! - ugrottam a nyakába sírva. Ilyen létezik? - Olyan rég láttalak! - szipogtam a nyakába, hiszen lassan két hónapja, hogy utoljára csókolhattam. Vagy csak hallhattam a hangját.
- Hiszen te szakítottad meg köztünk a kapcsolatot. Két éve mikor megtudtad, hogy énekes vagyok - tolt el magától óvatosan. - De miért vagy itt ilyen későn? - húzott magához ismét közelebb és átölelve egymást úgy sétáltunk tovább.
- Nem tudom.. csak az ösztöneim.. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Értem.. - mondta halvány mosollyal, majd körül nézett. - Haza kellene menned, mondjuk most! - mondta kedvesen, de mintha ideges lenne. Furcsálltam. - De mivel én közelebb vagyok, jöhetsz oda is, amúgy is a srácok unatkoznak - vakarta meg a fejét zavartan, és én mosolyogva bólintottam, miszerint elfogadtam a meghívást.  Belé karoltam, mint régen, és úgy sétáltunk alig tíz lépést, majd egy hatalmas ház előtt megálltunk, és belépkedtünk. Pont olyan volt, mint amiben egy évig éltünk, minden stimmelt, csupán annyi nem, hogy én nem itt laktam már.
- Srácok! Itt van Merien! - üvöltött Niall, és én csodálkozva néztem, ahogyan kényelmetlenül sétálnak elém a srácok. Nem értettem, mi történhetett, nem fogtam fel semmit se. Mi változott meg? Mit tettem?! Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam Harry-t, majd mögötte Liamet. Elszakadt a cérna, mikor már az utolsó férfit is megpillantottam; Louist. Zokogva rohantam felé, és nem érdekelt meglepődött arca, amikor felfogta, hogy szorosan ölelgetem. Annyira hiányzott. A hülye viccei, az illata, a hülye feje. Ő.
- Merien? - kérdezte óvatosan Harry, és én nem akartam elengedni Louist. A képek a szemem előtt voltak, ahogyan meghalt. Ahogyan a virágok közt feküdt, ahogyan elhagyta az élet.
- Ígérem, nem hagyom többet.. Soha többet nem kell kínlódnod. Nem fogsz többször meghalni! Soha! - ráztam a fejem, ahogyan hangosan suttogtam a felsőjébe, és nem tudtam abba hagyni a zokogást. Erősen fogtam a pólóját, mikor hallottam döbbent kérdéseit, de csak akkor nyugodtam meg, mikor kezeivel átölelt.

- Egyszer se haltam meg, Merien!? - mondta Louis, mikor eltolt magától, és leültünk a kanapéra. Összezavarodtam. Láttam őt meghalni, mégis itt látom, ahogyan furcsállva és kedves mosollyal az arcomat tanulmányozza. Ezek után tudtam, hogy mindenki a kérdéseivel fog jönni, így kikellet valamit találnom. Sóhajtottam, majd biccentettem, és a tenyeremet figyeltem. Ez túl sok volt hirtelen nekem. Nem tudtam kezelni a helyzetet, egyszerűen képtelen voltam rá. Felálltam, sorra megöleltem őket, aztán kényszeredetten elnevettem magam.

- Bocsánat, hogy csak így az életetekre törtem, lehet valami elromlott a fejemben.. Jobb lesz, ha megyek is! Jó éjszakát! - mondtam nekik, de nem pillantottam rájuk. Ha megtenném, ezer százalék, hogy bőgve kényszeríteném őket, hogy emlékezzenek az elmúlt két évre, amit velem éltek le, és szeressenek úgy, mint akkor. Választ se várva iszkoltam el előlük, és amint becsuktam a kaput, rohanni kezdtem. Bárhova, csak el. Eleredt az eső, mintha megérezné a bennem dúló érzéseket, és ez még jobban dühített. Lassan közeledett a Napkelte, és úgy éreztem, ha fel kel, már ez lesz az új életem, és ezt így nem akartam. Nem így akartam visszakerülni. Valahogyan kiértem a városból, és már alig láttam házat, vagy akár bármi civilizációra emlékeztető dolgot. Az idő hűvös volt, de nem kellemetlen. A ruháim rám tapadtak, a cipőm beázott, elesettnek éreztem magam. Semmi többnek. Egy mező közepére értem, amin egy hatalmas fa állt, tele vörös falevéllel, emlékeztetve, hogy nem sokára jön a hideg. A szél belekapott hajamba, és a fa koronájába is, mikor dörrent az ég, és néhány levél lehullott. Lábaim elgyengültek, és cserben hagyva, a hideg fűre estem. Felhúztam térdeim, és csak bámultam a fát, ami bizsergést ért el a mellkasomban. Melegséget, és bizonytalanságot. Elmosolyodtam, mikor az eget betöltötte a villámlás, és szinte csak a fa felém eső fele volt koromfekete abban a pillanatban. Az eső zuhogott, és én már kezdtem fázni, de nem érdekelt. Nem tudtam koncentrálni. Mit tettem, hogy így alakult az életem? Nagyot sóhajtottam, és a hátamra dőltem, és csukott szemmel hagytam az eső erős cseppjeit. Azt üzenik nekem, ők se tudják, mi történt. Nem értik. Ez feldühített engem, de most már megnyugodtam. Legalább életben voltak és boldogoknak tűntek. Ezzel nincs is probléma, nem?

- A végén megfázol! - mondta valaki fölém hajolva. Észre se vettem, hogy elbóbiskoltam a viharban, ami már csak szemerkélés lett. A Nap nem sokára fel fog kelni, és az életem más lesz. Kinyitottam fáradt, feldagadt szemeim, és Harry mosolygós arcával találtam magam, aki mellett Zayn állt. Felültem, miközben ők a két oldalamra ültek. Megvontam a vállam, és megtöröltem nedves arcom.
- Gratulálunk, hogy megmentetted a világot, mi Hősünk! - vigyorogtak rám, és elsőnek furcsállva néztem őket, aztán leesett mit mondtak. Ők tudták, hogy miért voltam zaklatott. Harry-vel találkoztam is a múltban, Zayn pedig, nem tudom.
- Nem tarthattam titokban! - emelte föl a kezeit Harry, mikor nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, honnan tudja Zayn ezeket, de a válaszra csak elmosolyodtam. Legalább valami jó is van ebben.
- Utána jártunk a dolgoknak, miután törölték a Világról Will-t, és megtudtunk pár dolgot. Nem ő volt a másik Élőholt, csupán egy félember. Még mikor tinédzser volt, a szüleikkel történt valami, és ezért megölte az akkor egy éves Leót, aki az igazi Élőholt volt az Istenek oldaláról. Ezt a csatát már rég megnyerted, Merien! - mesélte izgatottan Zayn, és én csak bámultam rá.
- Értem.. - mormoltam a horizontot figyelve, miközben a Nap egyre jobban kelt.
- Emlékszel a jóslatra? - kérdezte Harry, miközben mindannyian egy fele néztünk, és vártunk. Megráztam a fejem válaszul, ő pedig sóhajtott.
- "Mikor a Föld pusztulásba indult, és az Istenek és Angyalok háborodtak, megszületett két lény. Más nem ölheti meg őket, mint saját fegyverük. Ő általuk megmentetett a Világ, de halhatatlanságuk életük végét is jelentette. Mert ekkor szülők halnak, barátok pusztulnak, s ellenségek menekülnek előlük, mert tudják, hogy az életük előre megirtatott, mert ők maguk a pusztulás. Mert mikor az egyik él, a másik meghal. S jutalmul a Föld ajándékaként a győztesnek a megnyugvást, s békét adja. " Így áll a próféta, és mi megadjuk a Föld nevében, a békédet, Merien! - mondta, majd felém fordult testével, és egy hófehér tollat tartott felém, amin rengeteg fekete folt volt. - A hited, ami mindig melletted volt, a hited, hogy eddig bírtad. Ez a jutalmad. A hetedik toll.
 Nem tudtam egy árva szót se mondani, könnyek gyűltek a szemem sarkába, és mosolyogva vettem el tőle, mire az arany fényt kezdte körülölelni. Csodás volt, ahogyan a felkelő Nap is átsütött, és erősebb fényt adott neki. A Napra tekintettem.
- Ti vagytok a hitem.

Hogy akkor mi történt? Fogalmam sincs. Valami megváltozott. Ahogyan a Nap jelezte nekem, egy új életem kezdődött, és egy régi fejeződött be. Azóta eltelt tizenöt év, és mintha minden a helyére állítódott volna a tollal, de mégsem. Kiderült, hogy volt barátom, vele rögtön elszakítottam a kapcsolatomat, hiába volt olyan nehéz dolgom. A szüleim éltek, és máig is boldogok, és tudatlanok. A banda pedig? Még mindig énekelnek, hiába annyi évnek, és Arival azóta nem találkoztam. Szinte minden helyen felkerestem a lányt, de nem találtam rá. Sehol se. A srácoknak pedig elmeséltük a történetemet, amit talán egy hét alatt emésztettek meg. Aztán megint barátok lettünk, és végül Niall, és a köztem lévő kapocs, ismét megerősödött, mikor elvitt vacsorázni a Japán szigetekre, szinte úgy, mint anno' Párizsba, amiről nem tud. Aztán az öt éves kapcsolatunkat megerősítettük a házasságunkkal, és egy gyermekkel, Sunnal. Az én napfényemmel. Gyönyörű lett az életem, és békés. A toll pedig azóta egy szekrény mélyén fekszik, valahol a ruháim alatt. És mikor elbizonytalanodom, mindig elő veszem, és visszagondolok az én furcsa életemre.

VÉGE

83. rész

Sziasztok!

Bocsánat, tényleg bocsánat, hogy ilyen nagy időközönként hozok csak friss részeket, de nem igazán jön ihlet, és annyi blogötletem volt az elmúlt hónapokban, hogy azokat kellett leírnom vázlatokban. Na, de! Lassan két hét van már csak a nyárból, mindenki tombolja ki magát, akinek meg tanulnia kell, akkor annak hajrá - köztük nekem is ehhhhh - , és további szép nyarat nektek! 
u.i.: Bocsánat, hogy rövid lett, de így jött ki. A helyesírási hibákat nézzétek el, fáj a fejem, és ahogy befejeztem, raktam ki. Szóval, miközben olvassátok, úgy javítom! :)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

 Az üvegajtó fölött a csengő jelezte, hogy beléptem, és, hogy bezárult az ajtó mögöttem. Nagy levegőt véve körül se nézve leültem Carol elé, aki csak nyugodtan, de érdeklődve figyelt. 

- Ismered Williamet? - kérdeztem közel hajolva, s ő nagyra nyitotta szemeit, de bólintott. Alig volt néhány másodpercnyi időm, mikor közelebb hajolt, s remegő ajkait szét nyitotta, hogy szavaival körbe fogja arcomat.

- Téged küldött? Mert akkor mondom, hogy benne vagyok.

- Abba, hogy kinyírj? Köszi, amúgy nem, nem ő küldött, csupán a jövőből jöttem, hogy megmentsem a világot, amúgy meg, Willt a jövőben kinyírom, ahogy téged is - felelem vissza kapásból, mire hátraugrik, s székét tolná ki, ha én nem akasztom be a lábam a falábba.

- Nem ezért jöttem. El kell jutnom az Istenekhez, mert máshogy nem tudnám megmenteni az embereket! Kérlek segíts! Úgy tudom, hogy tudsz egy helyet, ahonnan oda lehet jutni! - vettem kérlelőre a dolgot, s ő meg csak bámult rám. Mondjuk, ha velem fordulna ilyen elő, hogy egy vadidegen elém ugrik, hogy ő fog majd kinyírni, de igazából már megölt, csak a jövőben, de most kellene a segítségem, ezer százalék, hogy nemmel válaszolnék. Carol idegesen kocogtatta a poharát, amiben csak víz volt, végül sóhajtott, miközben körül nézett. Közelebb hajolt, mire reflexszerűen én is így cselekedtem. 

- A városi könyvtárban, ha az öreg nőnek azt mondod, hogy "Isteni étvágyam van", akkor mindent tudni fog - suttogta komolyan, s nekem fölszaladt a szemöldököm. Igen. én meg ezt el is fogom hinni neki, hogy majd ezzel a három szóval oda jutok, ahova ember soha életébe. Carol a reakciómat látva, csak sóhajtott ismét, s az ajtót figyelve kérte, hogy most távozzak, mert Willel kell találkoznia, hogy elutasítsa. Megköszöntem a furcsa segítségét, s picit megkönnyebbülve tovább álltam, egyenesen a buszmegállóba, hogy a városi könyvtárba igyekezhessek. Legalább tudom, hogy nem kell majd megölni Carolt, és barátját. Talán ennyitől is megtudna változni a jövő.

A hatalmas épület előtt állva, mértem fel az esélyeimet. Vagy kirúgnak a hülyeségem miatt, vagy csak szimplán elmebajosnak néznek, és kinevetnek. A legdurvább esetben pedig, tényleg igaza lesz Carolnak. A lépcsőkön fölsiettem, s egészen a könyvek sorai közé jutottam, csak onnan kezdtem lassítani. A poros könyvek között megpillantottam a recepciót, ahol egy idős hölgy olvasott. A könyvtár maga kihalt volt, s csöndes. 

- Segíthetek? - kérdezte a nő, s nekem elakadt a lélegzetem is, mikor azt hittem, hogy vörös szikrákat szórtak a szemei, de csak egy másodpercnyi ideig játszott a képzeletem magammal, mert még mindig zölden rikított, s várta a válaszom. Csak hebegtem neki egy Istenem, milyen idióta leszek választ, mire csak felhúzta a szemöldökét, s összecsapta a könyvét, ami hatalmas visszhanggal járt a helységben.

- Isteni étvágyam van?! - kérdeztem kételkedve, s ő csak gúnyosan elmosolyodott.

- Egy halandónak mi dolga lenne az istenek gyűlésén? 

- Ahhoz magának semmi köze! - szórtam a szavakat, mire haja feketéllett, s arcán a ráncok eltűntek. Szeme ismét vörösen izzott, s a szó szoros értelmében szikrákat vetett. Gondolataimban próbáltam valamibe kapaszkodni, hogy ne vesszek el az öntudatlanságba, hogy mennyi minden van, amit még nem tudhatok ezen a világon. A pult mögül kisétált, s megkért, hogy kövessem a polcok között, míg egy 'Fantasy' főcsoport táblánál meg nem álltunk, s ő mormogott valamit, mire a polcok szélei arany vonalakat, és köröket kezdtek rajzolni, s a végén egy hatalmas kapu nem lett belőle. Kitárta, s erős fehér fény jött ki a helységből. A nő csak befelé mutatott, majd miután beljebb léptem, rám zárta az ajtót, így esélyt se adott, hogy majd kijussak innen. Idegesen téptem a ruhám ujját, miközben a sötétség körbefogta testemet. És most? Hirtelen erős széllökést éreztem, s hajamat kezdte tépni, majd mikor karommal körbe fogtam mellkasomat, abba maradt minden, s minta egy nagy hófelhőben lettem volna, minden egy pillanat alatt kitisztult, s mindent  fehér világosság uralt. Lábam alatt víz fodrozódott, ami alatt halak úsztak békésen. Felül bárányfelhők pihentek, s tiszta kék ég vett körül mindent, kivéve a hátam mögötti sötét, barna ajtót. Elképesztő volt, s mintha a testem, és a lelkem egy időben megkönnyebbültek volna, s mindent tisztábban láttam.
- Földi halandó, mégis honnan tudtál ide kerülni? - hallatszott magasról a mennydörgő hang, s aprót összerezzentem. Nem láttam senkit, és semmit igazából, csak a tájat. Próbáltam felfele pislogni, de mindig erős, vakító fény sugárzott a szemember. Ki kellett találnom valamit, de gyorsan! Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy bambán ide rohanok, ők pedig hisznek nekem? Az Istenek az angyaloknál is brutálisabbak, és sznobabbak.
- Én azért jöttem, hogy..
- Hogy nagy tudásra tegyél szert, esetleg hatalomra?  - vágott a szavamba, mire felindulásból már nem válogattam meg a szavaimat.
- A kedves William Payne, megölte az isteni Élőholtat - sipákoltam az égre emelve a tekintetem csukott szemekkel, kikelve magamból. Hirtelen a fény eltűnt, némaság vette át a hatalmát. A perc töredéke után pedig, egy kedves mosolyú férfi jelent meg előttem, görög tunikában. Szinte fekete haján barnán csillogott vissza a fény, s jobb kezében egy szigonyt tartott.
- Honnan veszed ezt kedvesem? - kérdezte bátorítóan, miközben hangja simogatta a bőrömet, mégis éreztem valamit, ami elfacsarította a szívemet. Össze - vissza hebegni kezdtem, de nem tudtam rögtön válaszolni.
- Ő mesélte - suttogtam letaglózva a férfi szépségétől. Mégis, hátborzongató is volt egyben, s lehengerlő. Megbabonázott.
- És miért tenné ezt?
- Mert megakart ölni.
- Miért akar megölni?
- Igazából, amikor rám támadott, elkezdte mesélni, hogy kiket ölt meg, és miért, és, hogy én útban vagyok neki, ezért akar, de közben elfutottam - mondtam ziháltan. Végül is igaz. Csak nem teljesen. Bólintott egyet, majd hirtelen szertefoszlott, s egyedül maradtam. Ismét.
Alig telt el pár perc, ismét megjelent, mosolygós arccal.
- Immáron nincs több dolgod itt kedvesem. Köszönjük, hogy riasztottál minket, így lehet egy kívánságod! - felelte monoton hangon, s én biccentettem, s arra kértem, hogy azt a kívánságot, majd máskor használhassam fel. Még egyszer megköszönte, majd távozásra intett, s én alig öt perc múlva már a kórház felé sétáltam, hogy lássam az én csapatomat összeállni. Boldogságtól mámorítva szinte lebegtem a föld felett, s rohantam.

- Szerintetek milyen lehet? - hallottam meg Louis vékonykád hangját, s megtorpantam a folyosón. A bandából csupán négyen ültek a várakozóban, s kíváncsian egymásra nézegettek, sugdolóztak. Nagyot nyeltem, s leültem szembe velük, a legszélére, így csak akkor vettek volna észre, ha a hátuk mögé néznek. Elővettem egy magazint, s az arcomba nyomtam.
- Szerintem valami angyali, modellalkatú kislány! - lelkendezett Zayn, s én próbáltam nem elröhögni magam. Angyali? Modellalkatú? Kilestem a "rejtekhelyemről", és Harry zöld íriszeit láttam meg elsőnek, ahogyan engem figyelt, de csak pár másodpercig, aztán visszafordult a többiekhez, és picivel hangosabban kezdett el beszélni.
- Szerintem meg egy dögös bige lesz, alacsony alkattal! Amolyan mindenkit szeretek, de alig
viszonozzák típus lehet talán! - mondta, s én csak megráztam a fejem csücsörítve. Aztán nyílt az ajtó, s mindegyik embert megtudtam alaposan nézni. És ahogyan magamra meredtem, tényleg egy kislányt láttam, szeretethiánnyal a szemeiben. Sóhajtva felálltam, s kisétáltam a kórház ajtajai közül, s hagytam, hogy a sodrás magával vigyen, hogy visszatérjek az igazi életembe. Hányingerem lett, s mintha ezer kéz fogná körül a testem többi részét, és szakítanának szét. Rémülten kapálóztam a szürkeségben, de nem hatotta meg őket. Végül elengedtek, de a szürkeség sötét homállyá vált, s zuhanni kezdtem. A szél erősen mardosta testem, s úgy éreztem, mezítelen vagyok. Aztán abba maradt minden, semmit se hallottam. Se kép, se hang. Meghaltam volna? Vagy még élek? Nem lélegeztem, de tudtam, hogy létezem. Nem éreztem semmi nyomást, a tüdőmbe több levegő fért, mint bármikor is. Az agyamba a gondolatok nem jutottak eszembe, csupán lebegtem csupaszon. Aztán valami megváltozott. A sötétségből zöld szín, majd kék lett.

Ismét lassan lélegeztem, éreztem valami puhát alattam. Újra kinyitottam a szemem. Körülnézve a falak lilára voltak festve. Egy fekete ágyon feküdtem. Egyedül egy kis méretű tévé halk zümmögése és a benne szereplő emberek hangja hallható volt, de ezen kívül csend volt. Egy világos barna fa asztal volt a francia ággyal szemben és rajta egy laptop.  Felültem az ágyon és az éjjeli szekrényen lévő képet levéve ledöbbentem. A képen egy rám nagyon hasonlító lány csókolózott egy sráccal, kinek arcán nem lehetett annyira látni, de határozottan kilehetett venni haja feketeségét és annak hosszát, mely hosszabb volt az általánosnál, de még az a határ eset. Óvatosan visszaraktam majd  a szekrény elé sétáltam és megláttam a tükörképem. Nem ugyan az voltam, mint ez előtt. Hosszú barna hajam mellemig ért és vége kéken volt festve. Ruhám egy piros gatyából és egy fehér pólóból állt, amin "Love" felirat ékeskedett. Ez nem én vagyok. Lefehéredt arcom is elárulta, hogy nem erre számítottam. Kinyitottam a szekrényt és a sok színes ruha közt próbáltam valami normálisat keresni. A legalján volt egy fekete szakadt gatya és rajta egy ugyan olyan színű "Hold Me Now" feliratú rövid ujjú. Nem értettem semmit se. Nem voltam fáradt, se álmos. Csupán kíváncsi. Kíváncsi, hogy mi történhetett velem.

82. Rész

 Sziasztok!
Bocsánat a nagy kiesésért, bár gondolom már nincs is igazán olvasója a blognak, így a végéhez érve, de mindegy is! Csak annyit szeretnék veletek közölni, hogy köszönök mindent, amit eddig tettetek! Bár sokszor volt, hogy senki se foglalkozott az irományaimmal, és szerintem most is csupán néhány éjjeli, unatkozó bagoly olvasgatja ezt, de már nem érdekel! Láthatjátok, hogy a design változott, és még néhány változtatás is fog történni, hogy elfogadható legyen az egész. Remélem tetszik nektek, mert (1) én csináltam, (2) nekem tetszik.

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

Lassan két napja, hogy itt lófrálok, és keresem Willt. De igazából fogalmam sincs, hogy mihez kellene kezdenem. Abban se vagyok már biztos, hogy érdemes lenne megölnöm, hiszen kitudja, hogy utána hogyan alakul majd a jövő. A pénzem fogy, és érzem, hogy a testem veszít a fizikai jelenlétéből minden egyes másodpercben. Lassan a percek évmilliókká váltak számomra és már azon vagyok, hogy nem érdekel, ha meghalok, de nem hagyom cserben a barátaimat.

- Itt a kért itala, mangó juice - rakta le elém az italt, s mielőtt megköszönhettem volna, el is tűnt. Szemforgatással zártam le magamban a viselkedését, majd beleittam a finom reggelimbe. Harmadik nap, reggel hét óra van, és unatkozom. Bordó pulóveremet igazgattam, ami alatt egy szürke kivágott ujju póló volt, s hozzá fekete csőszáru gatyát vettem fel sötét bakanccsal. Próbáltam összpontosítani, hogy még maradhassak a múltban, mint minden egyes ilyen alkalommal. Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, a gondolataim szerte forogtak. Erősen összeszorítottam a szemeim, s Niallre gondoltam. Ismét éreztem, hogy elmúlnak a dolgok körülöttem, s ismét itt voltam.

Végül elindultam a városban, s gondolkodtam. De egy gondolat se jött az elmémbe. Elszabadultak valahol a jelenben, illetve a jövőben. Nekem még lesz jövőm? Érzem, hogy egyre nehezebb itt tartanom magam fizikailag, de ha vissza kerülök halott barátaim közé, én is oda jutok. De megígértem nekik, hogy nem hátrálok meg. Ők mind miattam haltak meg! Leültem a sok közeli parkokból az egyikben egy elhagyatott, korhadt padra, s sóhajtva hagytam, hogy marják a nosztalgikus képek a fejemet.

"- Igen mókuskám! Csak téged szeretlek, de most megyek! Szia!
- Meg se kérdezem, ezt hányszor csinálod és hány csajjal - képedtem el.
- Nyugi, az egyik Gemma, a nővérem volt. Mindig így viccelődünk - röhögött fel.
- És a másik? Talán az anyukád?- már én is röhögtem."
 
Harry rohamos viccei, amik igazából szörnyűek voltak, vagy csak éppen ahogyan beszélt másokkal.
 
"- Zayn még mindig a mosdóban van? Mennünk kellene már - mondta Harry.
- Majd én megnézem! -álltam fel és mentem a fürdőbe. Sírást hallottam ki, ezért berohantam. Elszörnyedtem mikor megláttam Zaynt a tükör előtt állva sírni. - Jézus! Mi történt? Ki bántott? - rohantam hozzá majd szorosan magamhoz húztam és ő belefúrta az arcát a vállamba.
- Csak... miért vagyok ilyen helyes? Túl jól nézek ki! - zokogott a vállamba.
- Ez a bajod??? Ezért sírsz? - löktem el magamtól.
- Hát igen! - ordított az arcomba, majd kirohant.
- Okééé.. Nyugalom. Ki fogod bírni! Ez csak 5 srác, akik totál nem normálisak. Majd hozzá szoksz Merien.. nyugi! - suttogtam magamnak megnyugvásként, vettem egy nagy mély levegőt, majd lassan kiengedtem."


Vagy csak az egész banda ökörségei, mikor tulságosan is magukat játszották, kicsit rásegítve. És én akkor azt gondoltam, milyen életem lesz velük!? Végül is, megváltozott, jó és rossz szempontokból is.

"- Merien! Szóval.. elég rég óta tetszel nekem, és már egy jó hosszú ideje tudom, hogy amit érzek irántad az sokkal több, mint barátság. És szeretném megkérdezni.. szóval... - pirult el - hogy lennél a barátnőm?
Annyira boldog voltam, hogy csak hevesen bólogattam és megöleltem. Picit eltolt magától.
- Szeretlek Merien!
- Én is szeretlek Niall! - majd megcsókolt. Olyan mámorító érzés volt az egész.
Ezt az idilli pillanatot megzavarta egy "IGEEEN" üvöltés és a hátunk mögüli bokorból elő ugrott néhány ember."

 

A szép pillanatok, amik nélkülük egyáltalán nem lett volna szép. A Niall és közben lévő totál nyálas romantika, amik csak a könyvekben történik meg, de velem, megtörtént! Annyi mesés dolgot köszönhetek nekik! 

 

"- Zayn Malik! - és megölelt."
"- Szóval te vagy az akit úgy ismerünk, hogy szinte többet tudunk rólad, mint te saját magadról?! - kiabálta az ismeretlen, kék szemű srác kinek kezében egy galamb volt. Hát jó! - Jaj bocsi! Louis Tomlinson! - és adott két puszit."
"- Harry Styles! Bár biztos ismersz!-fogta meg a kezem és nyomott rá egy puszit, majd egyet kacsintott rám."
"- Liam Payne vagyok - ölelt meg a majdnem kopasz most már tudom Liam."
"- Merien Pervin!" 

 

Hogy ezek mind múló emlékek voltak, még csak gondolni se mertem rá. Hogy az emlékeim, melyek az évek haladtával kiszíneződnek, elfelejtődnek. Alig éltem velük közösen két évig, mégis úgy éreztem egy élet kötött össze minket.

- Tessék! - érintet meg egy apró meleg kéz a combomat, s én lepillantottam egy tejszőke hajú, méz-barna szemű kislányra, aki boldogan mosolygott, s egy zsebkendőt szorongatott a markában, amit felém nyújtott. Próbáltam nem erőltetetten mosolyogni, miközben megköszöntem, majd néztem, ahogy feltornázza a zöld ruhácskájában, és barna babacipellőjében magát mellém, s a lábát lógatva dudorászik. 

 

- Imádok rajzolni! Ha nagy leszek, csak rajzolni fogok! - mondta gyermeki hangján, amely csiripelés volt füleimnek. Ugyan az "r" betű, és a "z" betű kimondása nehéz volt számár, értettem mit mond.  Bólintottam egyet, s megtöröltem szemeimet. - És te mit szeretnél? - kérdezte, miközben rám pillantott. 

- Boldogságot - leheltem neki, s nagyot sóhajtottam. Csak bólogatott. 

- Igen, az nem olyan önző dolog, mint az enyém! Szeretni kell, mindenkit és magunkat! Vagyis anyu mindig ezt mondja, mikor sírok. Szóval te is szeresd magadat és mindenkit - bólogatott még mindig, majd megsimogatta bársonyos tenyerével a felkaromat, majd mikor az anyja hívta a nevén elköszönt. 

- Köszönöm Maya! - mosolyogtam rohanó alakjára, s figyeltem, ahogyan mézszőke hajú anyja ölébe ugrik, s boldogan kacarászik.

 

Magamat győzködve  bólogattam, miközben feltápászkodtam, mert nincs értelme magamat sanyargatni! Végül pár utcával arrébb megpillantottam Willt, s utána leselkedtem, de egy idő után eltűnt a szűk farmerjében, fehér pólójában és barna csizmájában. Csalódottan megráztam a fejem, s fohászkodtam, hogy valahogy az Istenekhez jussak.

Letörten dőltem neki a vörös téglafalnak, s arcomat a térdemre hajtva, próbáltam ésszerűen gondolkodni. Nem adott senki se segítő mondatokat, szavakat, amikkel előrébb juthatnék? Minden egyes perce visszagondoltam, de semmi se sikerült. Ez már nem az én időm. Mégis, mit tudnék én csinálni? Rengeteg ember haladt el előttem, mind megbámultak, de nem igazán foglalkoztak velem. Az eső erősen esni kezdett, s mindenem elázott. Arcomra mosoly került, mikor eszembe jutott Ariana, ahogyan egy esős délután az ernyőjét felém tartotta. Most miért nincs senki olyan, aki adná a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, amibe bele estem? 

A nagy tömegben megpillantottam egy enyhén sárgarépahajú, kék szemű lányt, aki ismerős volt számomra. Egy kávézóba sietett fehér, térdig érő ruhájával, s piros magassarkújában. Figyeltem, s koncentráltam, mikor vörös ajkaival rámosolygott egy pincérre. És akkor eszembe villant Carol Hywind. Carol, aki megakart ölni. Feltápászkodtam, s rögtönözve utána siettem. Talán most megkapom a segítő kezet!

81. Rész

 Sziasztok!

Ismét én, a nagymenő, a nagy Kincső! -se- Nektek hogyan telik a nyaratok? Voltatok már valahol? Strandoltok? Túráztok? Még rímelek is hozzá, látjátok?:DDD Najó. Köszönök mindent nektek, és itt a friss, ropogós rész is!:) És ha van valami közölni valótok, nyugodtan írjatok rám, vagy emailt is pötyöghettek akár!

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge: 

A perc töredéke jutott el tudatomig, hogy most kell tennem valamit, hogy vissza jussak a múltba. Választanom kell. Néztem a férfit, s egyszerűen képtelen voltam dönteni. Aztán minden ismételte magát. Liamre gondoltam, ahogyan kiskorában nevetgélve futkos bátyjával, mikor Zeusz kezét felém tartotta. Zaynt észleltem előttem, így a fájdalom őt érte. Lemosolygott rám, majd szájon csókolt, s átölelt. Lesokkoltam, s a csókra rögtön Niall jutott eszembe. Az agyam nem fogta az időt és a helyet, mikor minden elhomályosult körülöttem. A színek elfakultak a tárgyak éltelenek lettek. Láttam Zayn szájának mozgását, de a hangja csupán durva kocsi fékezésre emlékeztetett. Megráztam a fejem, s csapzott hajam arcomba csapódott. A páncél nehéz súlya hirtelen megemelkedett, s csupasznak éreztem magam, mikor fehér hópelyhek a földről felfele szálltak. Lenéztem, s tényleg mezítelen voltam, s a hó súrolta a csupasz bőröm majd a szél oly' erővel lökött hátra, hogy a fenekemre érkeztem.

- Merien! Lehetnél picit óvatosabb is! Mostanság annyit bénázol - sóhajtott egy fiú nekem háttal, s azzal felhúzott egy pár évvel fiatalabb lányt mellőle. Lesokkoltam, hogy szinte tükörképben álltam magammal. Csupán pár centivel nőttem és a hajam hossza is másabb. Párat pislogott a lányka, s felém nézett, de elkaptam a fejem, s leültem a buszmegállóban lévő egyik piszkos székre. 

- Szóval mit szeretnél? - mosolygott Niall tizenkilenc évesen. Az ősz szele kicsípte a bőröm, de kellett hallanom ezt, hiszen nem is emlékeztem ilyen beszélgetésre. Sóhajtva mosolyogtam magamban, hiszen végül Niallre gondoltam, majd szégyenemben elvörösödtem, ahogyan visszagondoltam Zayn apró búcsú csókjára. 

- Csak annyit, hogy izé... - a busz befordult, s pici Merien szavait elnyomta. Niall csak koncentrálva figyelte száját, hogy legalább leolvassa, de túlságosan is gyorsan hadat a lány. A busz kifordult, s ment tovább a reptérre, miközben Niall azt kérdezgette, hogy "Mi? Tessék?", s a lány elkiabálta magát: 

- Szeretlek! - csukott szemekkel üvöltötte, de rögtön vöröslő arccal nézte a földön lévő kis fűcsomókat.  Niall picit csodálkozott, majd mosolyogva nézte a lányt. Majdnem felkuncogtam a szerencsétlenségemen, mikor Niall az államnál fogva felemelte az arcom, s lassan, óvatosan megcsókolt. 

- A kis sunyi! - suttogtam mosolyogva, s próbáltam a forró könnyeimet a helyükön tartani. - Sose mesélt erről - hangosan gondolkodtam, mikor az iskola busz befordult, s Merien kábultan felsétált. Mosolyom lefagyott, ahogyan megláttam a régi, öreg buszt. Lefagyott minden körülöttem, az agyamban, az elmémben, s azon voltam, hogy felállok, rászállok és mindenkit kizavarok onnan. Lesz, ami lesz, de nem hagyom tucat gyermek halálát végig nézni. Megint. De valami láthatatlan kéz visszahúzott, amikor lábamat megfeszítettem, hogy felálljak. Az ajtó kinyílt, majd bezárult előttem. Nyeldesve néztem ahogyan elhaladt, majd Niall leült mellém, s hülyén vigyorgott. Figyeltem boldog, elégedett arcát, s elszorult a szívem. Lassan két éve, hogy jártunk, és majdnem három hónap telt el, mióta meghalt. Kezeimmel megakartam érinteni bársony bőrét, festett szőke haját, de elmém visszahúzta szívem vágyát, s könnyektől alig látván vissza fordultam a kikanyarodó buszra. 

A buszba becsapott egy kocsi, s láng robbant. Mindketten sokkosan felálltunk, s oda rohantunk. Rá kellett jönnöm, hogy rosszabb nézni, mint átélni az ilyesmi dolgokat. Miért nem szóltam az elől ülőknek, hogy szálljanak ki? Mi történt velem? De ha megakadályozom, sosem derülnek ki a dolgok, és örökké sötétségben éltem volna. A pillanat hirtelen megállt, s csak én mozogtam. A kocsiból kipattant egy szőkés barna, hosszú hajú srác, s én megdermedtem. Az ájulás szélén voltam, mikor sikeresen feltudtam fogni markáns arcvonulatát, s mély barna szemeit.

- Will? - kérdeztem normál hangon, s ő felfigyelt rám. 

- Te akartál megölni? - sikítottam dühömben, s ő csak elsőnek érdekes arcot vágott, majd futni kezdett. Utána iramodtam, de a lába hosszabb volt, s könnyebben mozgott, mint én. Egy éles kanyarban befordult jobbra, s én is követni akartam, de bokám kificamodott, s elestem. 

- Jól vagy? - nézett le rám egy farmer kabátos fiú, s én bólintottam. Felnéztem, s elképedve suttogtam a nevét. Idegesen felhúzott, s mikor a lábamra akartam állni, csak felszisszentem. 

- Kérlek ne sikíts, kapsz autogramot és fotót! - mentegetőzött, s én akaratlanul is felnevettem. Sapkája hiába takarta hatalmas göndör haját, a zöld szeme és szája kontúrja bárhol felismerhetővé tette. 

- Harry, én nem ezért vagyok itt, hanem, mert elvesztettük a háborút és.. - lihegtem a fájdalomtól, s ő grimaszolva nézte, ahogyan ismét a lábamra akarok állni. 

- És? Várj.. Háború? Nincs is há.. - de nem fejezte be mondanivalóját, mert leesett neki. 

- Honnan jöttél? - kérdezte, s kezemet átlendítette széles vállán, majd segített járni. Hálásan néztem fel rá, de rögtön Will menekülése jutott eszembe. Mondani akartam neki valamit, hogy mi minden történt velem, hogy az utolsó pillanatban döntöttem ennél az emléknél, és félő, ha visszatérek, már soha többé nem lélegzem majd. 

Megkértem Harryt, hogy picit később beszéljük meg ezt, s ő bólintva segített egy lakásba. Nem kérdezősködtem, tudtam, hogy Harry lakása. Lesegített a kanapéjára, s hozott vizet. Megköszöntem, s ittam belőle, majd lerakva az asztalra, mesélni kezdtem neki, a mai naptól egészen a csatáig, majd ahogyan visszakerültem ide. Egy szavamat sem zavarta meg, érthetően figyelt rám, s próbálta megérteni a dolgokat. 

- És tudod is, hogy mit kell csinálnod? - kérdezte eltűnődve, s én is gondolkodni kezdtem. Igazából, csak "éltem a pillanatnak", de nem gondoltam végig még semmit sem. Csak haladtam tovább, de nem fogott az agyam még. Megráztam a fejem, s érthetően elmagyaráztam, hogy mit láttam ez előtt fél órája. Amint kimondtam, megcsörrent a telefonja. Bocsánatot kért, mivel Niall kereste. 

- Igen? - sétált el egy kicsit messzebb, hogy ne legyek a látó terében, de így is érthető volt minden szava. 

- Hogyan? Pont mikor végre bevallotta? Rendben... nem sokára ott vagyok! - sóhajtva lépett vissza, s bólogatva, mintha gondolataival értene egyet, ült le elém.

- Tudom, mit fogunk tenni! - mosolygott rám, s én várakozón vártam, hogy fojtassa, de annyira nem bökte a csőrét, hogy velem is megossza gondolatmenetét. Végül kissé erélyesen, de rászóltam, hogy folytassa.

- Mivel szinte az egész Will műve, most kell megölnöd, de mintha baleset lett volna. Akárhogyan is nézzük, csak ez a jó megoldás, hogy a Földön ne legyen háború, mert ügye, ő alig hét éve ölte meg az isteni Élőholtat. De ha ez igaz, egyszerűbb elmenni Zeuszékhoz, hogy elmondd nekik, de úgy, hogy ne tudják meg, te is Élőholt vagy. Rafinált kör, mivel ha megölöd, bűntudatod is lehet, de ha pedig hagyod, mindenki meghal. Viszont nem maradhatsz sokáig itt, mivel kettő belőled nem kerülhet párhuzamba, mert megsérülhet a dimenzióknak kapui - sóhajtott. - Ezt addig kellene, míg kómában vagy. Mit mondtál, meddig voltál benne? 

- Azt hiszem egy hétig voltam kiütve - feleltem üveges tekintettel, majd felálltam, hiszen neki mennie kellett, s nem maradhatok itt, főleg, hogy ő még csak most fog megismerni. Elkísértem a kórházhoz vezető úton, de az utolsó saroknál megálltam, hogy búcsúzkódjuk. Már fordultam is volna, mikor eszembe jutott első találkozásunk. 

- Hey! Aztán kezdj csak ki velem, frappáns választ fogsz kapni! - kiáltottam fel, mire felnevetett, s intett egyet, majd átrohant a kereszteződésen. Mosolyogva néztem végig, s rögtön eszembe jutott a találkozásom a fiúkkal. Torkomon akadt a levegő, s emlékeztetnem kellett magam, hogy emlékezzek, hogyan kell lélegezni. Fátyolos tekintettel néztem, ahogyan eltűnik az üvegajtók mögött, s a recepcióhoz sétál. 

- Egy hét és találkozunk - sóhajtottam, majd sarkon fordulva sétálni kezdtem. Hogyan tudnám fojtatni a harcot, hogy győzzek? Hogyan tudnám életben tartani a barátaim életét? Jaj Louis, ilyenkor hol vannak a répás vicceid? Hol van Liam és a kanál fogócskája? Hol van a boldogságom? 

- Egy fekete teát kérek! - mondtam a pincérnek, s ő rögtön fölírta a papírjára, s eltűnt az asztalok tömegében. Fájt a fejem, s szédültem. Az agyamnak próbáltam parancsolni, hogy gondolkozzon, de akárhogyan próbálkoztam, sehogyan se ment.  Megköszöntem az italt, mire a sötét égből hatalmas zivatar érkezett. Az üvegre csapódtak a cseppek erősen, s én rögtön megbántam, hogy az ablak mellé ültem. Nagyot sóhajtva ittam az italomba, s néztem ahogyan az emberek futottak az eső elől mindenhova. A villám cikázott az égen, bevilágítva a világot. Hogyan jutok én ki ebből? A kávézó rádióján felkonferáltak egy zenét, miközben tovább romlott az idő. A zene teljesen illet a kedvemhez, de mégsem. Nem sokáig maradhatok. Van egy hetem, hogy helyre hozzam a hibáimat, hogy megmentsem a világot. Csak én maradtam már, hogy megmentsem az egész világot. Egyedül. Az egyik villám lecsapott egy közeli utcára, s az áram elment. Sötétség borult az egész helységre, ahogyan a szemem elé is.