67. Rész

 Sziasztok!

Ezer bocsánat, hogy késéssel hozom a részt, de túlságosan felpörögtek az események!  Mindegy.. A hétvégén se tudok semelyik blogomra hozni részt, mert Német országban leszek. Csak ennyit szerettem volna. 

Figyelem! Ez a rész megrendítheti az olvasót, ezért nem vállalok semmilyen felelősséget! -és innentől kezdve még sok ilyen lesz...-

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Harry szemszöge:

"-Sosem foglak elengedni...-mosolyogtam a csókunkba, mikor végre a barátnőm lett. Az érzés mely az ereimben áramlott, a fellegekbe repített. Ariana, mikor meghallotta szavaim, vigyorától megszakadt csókunk. -El se hiszem..- néztem a tiszta égre, majd le aranyosan kipirult arcára.

-Szeretlek Harry! -suttogta."

Az emlék futótűzként terjedt szét vénáimban, mire a magány, s harag sújtott le rám. Nem bírtam tovább. Ha harc, hát legyen harc. Leszarom, hogy Liam testvére. Óh, hogy leszarom, hogy a testvére!? 

Merien mellettem állt, s együtt meredtünk fel a gyár épületére. Rögtön egy kép ugrik be lelki szemeim előtt, ahogyan ziháltan, már ölésre készen rángatom ki apámat, hogy mondja el. De ő csak némán, kifejezéstelen arccal figyelt, s csak annyit közölt; 'Megmondtam, hogy nagy árat fizetsz érte. Te pedig elintézted azzal, hogy majd megoldod. Figyelmeztettelek!' -hangzott apám rekedt hangja fejemben, ahogyan higgadtan mormolja válaszát. Hogy tehet valakivel ilyet a saját apja? Megráztam fejem, majd egyenesen az ajtó felé mentem.

"-Mondd el,  hol az a dög!-rivalltam apámra, aki még mindig az asztala mögött ült, higgadtan, semleges arccal. -Mondd el!-kiabáltam, miközben az asztalra csaptam, mire az ketté hasadt. -Bocs.-suttogtam lesütött szemekkel, mikor leesett mit is teszek éppen. 
-Befejezted? -húzta fel egyik szemöldökét- Oké. Figyelj édes fiam!  Megmondtam, hogy nagy árat fizetsz érte. Te pedig elintézted azzal, hogy majd megoldod. Figyelmeztettelek! Előre szóltam, hogy nem lesz olcsó. A szavaimból ítélve, most azt hiszed én intéztem így, de tudnod kell, hogy ő rohant a vesztébe. Azt hitte otthon vagytok, s berontott, mire lelőtték. -mondta monoton, érzelmek nélkül, mire jobban éreztem a dühöt magamban.
-Mondd el a kicseszett életbe, hogy hol van William Payne!-ordítottam az arcába, mire ledöbbent. 
-Városi papírgyárnál.-fogta meg a halántékát, s dörzsölni kezdte.-De nem jó ötlet fiam..-kezdte volna a szent beszédet, de én már leléptem."


Merien szemszöge:

A félelem, s bátorság elegyelege keveredett bennem, mikor óvatosan belökte kezével Harry a sötét ajtót, majd mikor az nyikorogva beesett, bementünk. Ahogy léptünk előre, úgy a port is felvertük. A nap fénye erősen sugárzott át a törött ablakokon, s ezzel megvilágítva a por arany szemcséit. 

Ahogy meghallottuk, hogy becsapódik az ajtó, rögtön hátra fordultunk az ajtónak tartva fegyvereinket, de senki se volt ott. Csak az ajtó. Visszafordulva, éles fájdalmat éreztem oldalamban, mire lenéztem, egy kiálló tőrt véltem felfedezni.

-Áuh.-szitkozódva húztam kis, s mikor felnéztem, újabb hasított el a fejem mellet. Nem taktikáztam, s rögtön elfelejtvén Harryt, csak a harag vezérelt, így vissza dobtam teljes erőmből. Egy ideig füleltünk, majd hangos kacajra figyeltünk fel. 

-Miért nem adjátok fel? Ugyan gyerekek... Egy vén angyal és egy kezdő élőholt.. Nincs túl nagy esély... -lépett elő előttünk a sötétségből Will, hosszú szűk farmerben, szürke pólóban, s fekete bőrkabátban. -Miért kell ez a színészkedés? -emelte fel jókedvűen kezeit. 
-Miért kellett megölnöd egy halandót?-morogta feszülten Harry, mire megfogtam ökölbe szorult kezét biztatóan. Próbált uralkodni rajta, míg tudunk 'normálisan' beszélgetni Willel. 
-Mert azt akarom, hogy átérezzétek, amit én! Bár tényleg nem őt akartam lelőni..azt hittem Merien jött vissza... Szegény csaj! De röhejes volt a képe. És szánalmas..-rázta meg a fejér, miközben ráncolt homlokkal figyeltem őt.
-Mit kellene átéreznünk?-suttogtam, mert úgy éreztem több nem jött volna ki torkomon. 
-Tudjátok... Ha nem ismernétek Liamet.. talán könnyebb lenne... mert én csak azt akarom, hogy fájjon neki! Értse meg, hogy ami velem történt, míg őt elkényeztették, szörnyű volt! Kis pióca az öcsém! De! Itt vagytok ti, mint a barátai, az én prédáim. Egyenesen a csapdába be..úgy imádom ilyenkor az embereket! Kiszámíthatóak.. -nevetett jóízűen fel. A pulykaméreg rögtön át vándorot testem összes kis szegletére. 

-De mi nem vagyunk emberek.-sziszegtem a fogaim közt a szavakat, majd gyorsan előrántottam az íjam s egy nyilat, majd mint egy lassított felvétel, kifújtam a levegőt, koncentráltam, majd ellőttem.