64. Rész

Merien szemszöge:

-Szia Merien! Jöttem, hogy elvigyem a lelked!?-sétált be napszemüvegben és fekete bőrkabátban Will és egy nyalóka lógott ki mosolygós szájából. Szoros farmerja hollófekete volt, de időt se adott, hogy akár egyet is pislogjak, rögtön elővett hátulról egy pisztolyt, s lőtt. Szerencsémre mellém ért, így reflex szerűen ugrottam fel, s rohantam fel. Vagy csak el előle. Még egy lövés, s ez a vállam felett süvített, s találta el a falat. Hangos nevetése töltötte be a falakat, s fegyverének zörgései. Félelemtől még lélegezni se mertem. Mégis ilyenkor hol vannak a többiek?

Futó versenyem végül az emeleti fürdőbe vezetett, s rögtön becsaptam az ajtót. Körül néztem, de nem találtam semmit se, ami jó lenne. 

-Ugyan Merien!? Tudom, hogy itt vagy...-kopogott be, mintha ezt mindennap eljátszanánk. Nem normális!?-gondoltam borzadva, majd a vécé feletti keskeny ablakra meredtem, s rögtön támadt egy ötletem...

Harry szemszöge:

A kocsi csikorogva állt meg, egy régi hatalmas ház előtt. Sötét szürke falai már repedeztek, s néhány ablakra fadeszkákat szögeltek. Liamre néztem, s láttam szemében a meglepődést, csodálkozást, vágyat, szomorúságot és a dühöt. 

-Miért ide?-sziszegte a fogai közül, ahogyan lassan rám emelte tekintetét. Tudtam, hogy itt nevelkedett fel. Tudom, hogy itt haltak meg a szülei. -Miért?- amint picit hangosabban adta ki száján a szót, összerezzentem, és csak megrántottam a vállam. Igazából én sem tudom, csak egyszerűen ide vezetett a sors. 

Beléptünk a nyikorgó ajtón, s csodálkozva pillantottam szét. A földön egy-két nagy szőnyeg, s azokon is vérfoltok és por. Falakon a tapéta szakadtan és foltosan helyezkedett el, míg néhány képnek az üvege betörve, vagy csak leszakadva a földön hevert. Por és pókháló vett mindent körbe. Nem egy álomhely az már biztos. Liam keserű mosollyal az arcán ment végig, majd hirtelen balra fordult, így picit  meggyorsítva a tempót, követtem. A folyosó kinézete ugyan olyan volt, mint kint, csak annyi különbséggel, hogy itt mindenhol fehér, kopott, és törött ajtók voltak. Liam magabiztosan ment hátra, majd megállt, s a válla fel majd leereszkedett, ahogyan vett egy nagy levegőt, s benyitott a jobb oldali ajtón. 

Nem akartam utána menni. Valami jobban lekötötte a figyelmem. Méghozzá a konyhában lévő asztal, mely tükör tiszta volt, s rajta sok teleírt papír. Összehúzott szemöldökkel néztem meg a tetejét. "Merien Pervin. Árva, apja gyilkolta meg feleségét blablabla könnyen ölhető. Élőholt."-olvastam halkan mormolva, miközben folyamatosan dobáltam le a papírokat, mind más nevével, s a mieinkkel.

-Mi a...

Zayn szemszöge:

Hófehér köd vesz körül, s mikor lenézek se látok mást. Sőt! Talán a bokámat, ha látom még. Lépteim visszhangoztak, ahogyan mentünk végig Skylerrel. Hirtelen megállt, majd rám mosolygott, s rámutatott egy aranymintázatú faajtóra, majd biccentve visszafelé haladt, s görnyedt meg a háta, majd eltűnt gyönyörű haja, s végül öreg néniként tűnt el szemeim elől. 

-De értsék már meg, hogy segíteniük kell!?-kértem már megint az arkangyalokat, hogy segítsenek nekem. De Ők túlságosan is önteltek, hogy mint egy hozzám hasonlóval leálljanak beszélni. Tudom, hogy ezt gondolják, akárhogyan is viselkednek.
-És mégis hogyan Malik?-kérdezte Uriel, ahogyan felállt a székéről és közelebb lépdelt hozzám. Göndör haja, válláig ért, ahogyan barna palástja eltakarta öltözetét, s arany fehér szárnya összehúzódott a hátán. 

-Változtassák meg a 'Prófétát'! -feleltem a végig a szemeibe bámulva, s valami érzelmet próbáltam kipréselni belőle, hátha meglátok valamit arckifejezéséből. De semmi, még csak egy sajnálkozó mosoly sem. 

-Nem tehetjük. Nem mi írtuk meg azt.-rázta a fejét, majd felhúzta a szemöldökét és végig mért. -Sosem szoktál ide jönni. Miért pont most?

Vállat vontam, majd egy gúnyos mosoly keretében ránéztem. -"Kérd Uriel segítségét, ha olyan esemény történik veled, amelyre nincs magyarázat."- feleltem Rafael arkangyal szavaival, mit még tinédzser koromban mondott nekem. Uriel arca megfeszült, majd rásandított Rafaelre, aki csak a körmeit nézegette halvány mosollyal az arcán. 

-Ott voltam. Emlékszem. De megváltoztatni nem tudjuk, értsd meg. És aki tudja, az csak azok lehetnek, akikről szól a 'Próféta'. Mi nem tehetünk semmit se ez ellen, csak annyit, hogy próbálunk segíteni nektek. Itt már kifúj a mi hatalmunk. Az Élőholtak erősebbek, mint... mint hinné bárki is.-válaszolta, majd megfordult, magával húzva hatalmas palástját, mely követte urát, egészen a székéig, ahová leült. -És ha most megbocsájtasz...