58. Rész

 Sziasztok! 

Hát... huh.. Remélem jól sikerült a rész.. de először az eleje! Nagyon szépen köszönök MINDENT amit eddig tettetek. Komolyan!? Ha mind nem lenne, én se tartanék itt. Mind a Ti érdemetek! Köszönöm! Mint látjátok ez a rész hosszabbra sikeredett! Szóval örülök a fejemnek! Najó, nem rizsázok többet..:D

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

A Halál nem a vég s nem is a kezdet. A halál csak egy út egy másik lét felé, melyben a testünket nem vihetjük magunkkal. A testet csak használjuk, s mikor eljön az idő, kilépünk belőle és egy újabb szintre lépünk. Új problémákkal és új kiskapukkal...

Merien szemszöge:

- De leszarom, mert a mi dolgunk az, hogy megöljünk téged! -mondta vigyorogva majd előrántott egy pisztolyt és felém tartotta-bocs szivi, de Will elég nagy összeget adott érted. Akkor és ott, azt hittem meghalok. Akkor minden tudatosult bennem, hogy a szavak csupán csak szavak és nem tettek. Behunytam a szemeim és hagytam hogy a félelem utat törjön rajtam. Vártam, hogy megtörténjen és én elmenjek innen. De ehelyett oldalról jött a fájdalom, méghozzá ahogy egy test rám zuhant. Csodálkozva néztem fel, mert valami meleget éreztem ahogy lefolyik a testemről a földre... Meglőttek? Meghalok? De akkor miért nem fáj? Ahogy felnéztem megláttam egy arcot mely fájdalmat és szenvedést mutatott. 

-Louis?-suttogtam, de nem válaszolt csak elmosolyodott, majd legurult és kifeküdt a földre. Ahogy láttam, nem az én vérem volt az, hanem... hanem Louisé... -Hülye vad barom!-sikítottam majd megláttam egy kést fektetni a hideg padlón. -Ha nem éli túl esküszöm neked kinyírlak!-üvöltöttem, ahogy felálltam és a pár felé dobtam teljes erőmből a tárgyat. Éreztem ahogy áram hatol testembe s kivezet a hajító karomon egyenesen a késbe ami eltalál valami. Hangos sikítást hallok és dübörgés nyomát. Óriási fény csapódik a földbe ami egyenesen belőlem áradt mint valami kék villám, s amint ez megtörténik kicsapódik az áram és sötétség honol a helységre. Lecsuktam a szemeim és csak hallottam ahogy a fiúk megérkeznek és kiabálni kezdenek.
-Itt vagyok!-sírtam fel. -Sötét van..-majd egy villanást látok mint a tűz úgy parázslik s a két ember kik elraboltak benne voltak, úgy ahogy a férfi karjaiban tartotta a nő testét mely próbált kapaszkodni belé. Majd egy villanásra találkozott a tekintetünk s kámforrá váltak. Újra sötétség. Pánik rohamom kezd lenni, s egyre nehezebben vettem a levegőt. 

-Valaki!?-leheltem mire valaki előröl a karjai közé zárt. A hirtelen cselekedettől picit megugrottam de amint felismertem bódító illatát Niallnek, rögtön lenyugodtam. 
-Jól vagy?-simított végig arcomon s éreztem tekintetét rajtam.
-Persze, szerencse..-hogy felejthettem el?-Jézus! Louis! -kiáltottam fel és mint végszóra az áram vissza jött és fény keletkezett a helységben. Körül néztem és mindenhol dobozok hevertek vagy bútorok helyezkedtek el a pór leple alatt. Köztük pedig ott hevert egy test, melynek mellkasa már alig mozgott. -Louis!-rohantam hozzá. Persze a többi fiú is mellette termett s Zayn rögtön a sebére rakta a kezét. Majd  koncentrálni kezdett s behunyva a szemeit a keze végéből mintha egy kis szikra, úgy vált a testéhez s mikor már felemelte karját már csak egy varrat látszott s nem a véres lyuk. Reménykedve néztem fel rájuk majd Louis arcát kezdtem figyelni, ahogy fájdalmasból semlegessé lesz. 
-A sebet betudtam gyógyítani... de már.. már késő.-nyögte ki nehezen a szavakat Zayn s csönd telepedett le közénk. Hogy érti azt, hogy késő? Meghalt? Hiszen Ő Louis Tomlinson! Ő nem halhat meg csakúgy! Lehetetlen! S mind miattam!? Én tehetek erről az egészről. Én engedtem be Carolt s én hagytam cserbe magam, s feladtam a harcot. Lefagytam s nem léptem semmit, hogy ne lőjön le. Mind az én cselekedeteimből fakad, s mind az én hibám. Miattam halt meg!?
 Ahogy lenéztem mozdulatlan testére rá kellett jönnöm, hogy tényleg igaza van. Kék íriszei örökre szemhéjai mögött fog bujkálni, s viccei az ajkaiban marad. 

-NEM!-kiáltottam fel s ezzel az egy szóval éreztem újra azt a bizsergető érzést kezeimben, majd ökölbe szorítottam s a mellkasára ütöttem. A fény, mint egy villámcsapás úgy érte el szívét, s ezzel egész teste megrándult. Zokogva ütöttem egyre jobban testét s ezzel újabb s újabb löketeket adtam, mely kéken futott végig ereiben. -Nem hallhatsz meg! Utálom a vicceid! Utálom, hogy szinte minden reggel rád kelünk fel és azt a hülye fejedet is! Ébredj fel! Hallod? Ez nem vicces!-ütöttem s éreztem ahogy teste válaszolna nekem. Mindig van remény! 

Harry szemszöge:

 Az adrenalin szint csak egyre magasodott bennem, ahogy a pisztoly elsült, s nem tudtam semmit se tenni, hogy hamarabb leérjek. Mégis mit tudtam volna csinálni? Nem tudhattam előre, hogy lelőnek valakit. S mikor Louis lerohant lesokkoltam. Le kellett volna állítani az időt, s akkor minden megmenthető lett volna, de én hülye elrontottam, mert betojtam s mindent elfelejtettem. Ha ez így megy tovább nem tudom mi lesz a végén... Ahogy leértünk már csak annyit láttam, ahogy Merien a kést két embernek szegezi majd mint a düh keveredése a viharral, elkezdett szikrázni a teste s a haja vége picit a magasba emelkedett majd ahogy eldobta feléjük, úgy türkizkék színben pompázott a magasan fekvő nyomás s az idegenek felé tartott. Ahogy a nő oldalát eltalálja, s Merien testéből a feszültség egészen a plafonig kihat s ezzel sötétség honol a helységre.

-Itt vagyok!-lehetett hallani Merien gyér s félelemmel teli hangját -Sötét van..- s ahogy próbálta kinyögni a szavakat. Mégis mit kellene tennem? Ha itt állok semmit se tudok tenni. Viszont ha megállítom az időt, lehet baj keletkezik -bár nem tudom, hogyan- s akkor megint én lennék a hibás. Körül próbáltam nézni, de még csak az orrom hegyét se láttam egészen addig, míg egy vörös fény fel nem gyulladt a s két ember állt a füstben, s mint egy szemfényvesztő gondolat, úgy tűntek el s újra feketeség vette körbe talán az egész házat. Lépteket hallok majd fény lesz úrrá újra s akkor tudom csak igazán felmérni a bajt.
-Louis!-kiáltott fel Merien.
-Louis...-leheltem majd ahogy a szívem úgy a lépteim is felgyorsultak. Mit kéne tenni? Zayn megtudná menteni? Szenved. Ahogy egyre ritkábban veszi a levegőt, s bőre színe is halványodik. Megrémít. Hagytuk, hogy Zayn megtegye amit kell, de minden erejét bevetve is, de nem sikerült Neki. A szíve leállt s többet nem dobbant. Éreztem ahogy gyomrom összefacsarodik, s szívem meghasad. Annyi barátság után, itt a vége, s semmit se tettem ez ellen. Én vagyok a hibás, hogy hagytam magam a kétségeknek, s leblokkoltam akkor. Nekem kellett volna meghalnom, s nem neki. 
-NEM!-a hang magasan zengett Merienből s idegesen mint az előbb megint "felvillanyozódott" s elkezdte vele ütni Louis mellkasát. S mint a villámcsapás, úgy a teste is válaszolt rá, de a szíve nem dobbant meg. Ennyi volt? Talán tényleg vége az életének? De nekem kellett volna meghalnom! Meg kellett volna állítanom az időt s nekem kellett volna oda vetnem magam Merienért s ellöknöm, hogy engem érjen a támadás. Gyáva féreg vagyok.