72. Rész

Merien szemszöge:

Csak a tudat, hogy melyik lehet az, amelyik nem esik a kezeimbe. Hogy ennek az egésznek vajon mi lehet a jelentősége. A lényege. A célja. Mi lehet igaz belőle. És, hogy egyáltalán fontos-e ezen gondolkodnom. Gondolataim közt dőltem le a kanapéra, s fejemet hercegem ölébe helyeztem. Az álom rögtön karjai közé szorított, s el se engedett a már ismert kapuig. 

"Puha és selymes fű, virágzó rét, világoskék ég, néhány bárányfelhő elszabadulva szaladgál felszabadultan. Mélyet szippantok a friss, kissé hegyi levegőből, s rögtön minden bánatom elszáll, s mosolyogva ülök fel. Nyújtózkodom, majd felpattanva sétálok a semmiben. Itt nyugalom vár, béke és minden rossz messze jár tőlem. Ezért szeretem ezt a helyet, mégsem tudok magamtól idejönni. Hiányzott minden itt töltött perc. Minden. 

Ugrándozva haladok a park szélénél, mikor megfagyok. Egy kislány sírdogál összegömbölyödve a hintán, s felette mintha csak neki szánták volna, ott lebeg egy fekete felhő, s csak úgy ömlik belőle a sós víz.  Mosolyom eltűnik arcomról, s aggódás veszi át felettem az erőt. Odasétálok és még a viharral se törődve, mellé ülök, s hagyom, hogy hajam elázzon, s rátapadjon arcomra. 

-Segíthetek? -kérdezem meg óvatosan, s ő rögtön fölnéz rám csodálkozva, s enyhe gyűlölettel. Kék szemei, mintha megváltoztak volna utolsó találkozásunk óta. Világosabban égnek, miközben sárga pettyek veszik körbe szembogarát. Nyitja a száját, de egy hang se jön ki belőle. Még jobban elszomorodva mered a semmibe. Szívem ezerrel kalapál, mikor hirtelen lendülettől felállok, s odasétálva felemelem, s megölelem. Rögtön zokogásban tör ki, s jobban hozzám bújik. Ő is csak egy kislány, aki egyedül van. Miért csodálkozik bárki is, hogy ezen a gyönyörű helyen, hogy lehet így érezni? 

-Lola vagyok.-szipogja miközben véres könnyeit letöröli, s bocsánatot kérve nézi fehér blúzom, ami már átázott a vérétől. 

-Merien. Elmondod mi bánt?-mosolygok rá kedvesen, mire még nagyobb pupillákkal nézz rám. -Na. Gyere!-rángatom el egy padhoz. 

-Itt hagyott, és már fel se akar ismerni! Érted? Azt mondta, hogy már felnőtt. Elege lett belőlem, hogy titkolózom előtte, miközben csak egy dolgot nem mondtam el neki. És azt is jó indokkal. Azt mondta, csak arra kellettem, hogy legyen társasága itt. Csak kihasznált. És én mennyi mindent megtettem érte. -ordibál a semmibe, s mintha véres könnyei, már tisztulnának. 
-Nekem azt mondta a legelső alkalommal, hogy te egy érzés vagy..Hogyan kerültél ide?-kérdezem tőle óvatosan, s reméltem nem dühítem fel.
-Még régen mikor megkértek, hogy vigyázzak az öcsémre, megtámadtak minket. Nyár volt. Anyámék elmentek..Akkor voltam annyi, mint most külsőleg -mutat magára közben-; tizenegy éves. Semmihez se értettem. Azt se tudtam, mi miért történik. Csak annyit, hogy nem vagyok átlagos, ahogy a családom se. Öcsém akkor volt három éves. Bezártam a titkos szekrényembe, amely a szobámba volt elrejtve, de csak egy ember férhetett el. És akkor először és utoljára találkoztam velük. Az árnyakkal. Akik azokért jönnek, akik nyertek, vagy vesztettek valamilyen harcban. Olyan fájdalmas volt az a perc. De soha nem bántam meg, mert nem értem jöttek igazából. Csak küzdöttem érte. Harryért. -hirtelen abba hagyja a mesélést, s én összehúzom a szemöldököm. Harryért?
-Mi a teljes neved? -kérdezem meg tőle.
-Lola Anney Styles."

Zihálva, csapzottan ültem fel, s próbáltam minden puzzle darabot a helyére rakni. Ha ez a neve, akkor Harry családtagja..de..
-Jól vagy Merien?-és csak ekkor tudatosult bennem, hogy pontosan hol is vagyok. A nappaliban a kanapén ülve, miközben Liam és Harry engem figyel aggódva. 
-Persze, de te nem úgy volt, hogy elmész? Mindegy is.. Nem lényeg. Viszont volt egy nővéred?-kérdeztem ingerülten.
-Ja, Gemma, de ő ma is van.. -mosolygott aranyosan, s próbálta értelmezni kirohanásomat.
-Nem rá gondoltam, hanem Lolára! -ordítottam, s akkor mintha lefagyott volna az idő, a percek lassabban teltek, a melegség hűlt, s szinte látni lehetett lassú légzésünk porfelhőjét, melyet kifújtunk szánkból. -Mi történik? -hangom gyorsaságán megrezzentem. Csak külsőleg változtunk meg.
-Nem akarom ezt..olyan ismerős..-morogta Harry, de ekkor megjelent két sötét alak. Fekete köpenyük, mintha a bőrük lenne, úgy olvadt rájuk, s kapucnijuk csúcsa az ég felé állt. Arcukból nem láthattunk semmit, hiszen a kapucni orrukig ért, s szájuk mintha gumiból lenne, nem volt. Ahogy közeledtek felénk, lábuk -ha volt olyan- le se ért a földre, hanem repültek fölötte. 

-Lassan lejár az idő! -dörmögte az egyik, mint villámcsapásként, úgy remegett be az egész ház. -Menni kell...-folytatta volna, de mintha valami kincset látott volna, úgy fordult Harry felé. -Kicsi Harold hogy felnőttél...-mélázott, majd ott hagyva a csodálkozó Harryt, tovább ment, egyenesen Liam felé. -Ha nem jöttök.. Adunk még időt. 
-Az jó lenne..-suttogtam értetlenül, mert semmire se jött válasz a fejemben, hogy mégis milyen idő? Minek? Miért? Miről beszél? És ő ki? Vagyis..mi? 
-Rendben. Legyen hát.. Akkor adunk időt, de nem lesz olcsó. Az időért, egy lelket. -nyújtotta csontos kezét Liam szívéhez, mire ő hátrálni akart, de nem tudott. Mindketten halványulni kezdtek, majd hirtelen eltűntek. Minden visszaállt: a hőmérséklet magason volt, a percek normálisan peregtek. 

-Hová vitték Liamet? -ahogy leültem rögtön patakokban ömlött a könny a szememből. Csak így elvitték. A semmiből előteremtek, gondoltak egyet, kérdeztek, majd hozzáértek és eltűntek. 
-Nem tudom..-motyogta Harry totál kábán, majd leült mellém és a parkettát kezdte el vizslatni. Felrántottam fejemet, s a plafonra bámultam. 
-Miért történik ez velünk? Annyi megválaszolatlan kérdés, megannyi válasz lehetőség. De csesznek rá válaszolni. -dühösen töröltem le könnyeimet, s rögtön Liam mosolygós, apáskodó arca jutott eszembe. Mi lesz vele? 
-Már minden megváltozott. És felgyorsulnak az események. Jusson eszedbe..ha..ha már nem leszünk itt veled mindannyian.. Mindig a szívedben maradunk. Akármi lesz. -nézett rám könnyektől ázott szemekkel. 
-Hogy érted ezt? Mindenki megfog halni? Mi történik itt? -kiabáltam rá, mire megjelent Niall és Zayn is a nappaliba. 
-Mondd el neki..-mondta végül Zayn, mikor már vagy öt perce némán, csupán szemkontaktussal vitáztak, hogy mi legyen. És akkor, mindent elmondtak. A prófétát, hogy mi íródott meg, mi a múltam, s a jövőm. Mindent előre beterveztek. Nincs visszaút. 

"Nincs az a szabály, 

amelyet meg ne lehetne sérteni avégből, 

hogy szebbé tegyünk valamit."

~Beethoven