A búcsúm

Sziasztok!

Mint észrevehettétek, befejeztem ezt a történetet. Igaz, hogy eredetileg úgy lett volna, hogy csak a századik rész lesz az utolsó, de rá kellett jönnöm, az nekem nem jött volna össze. Nem azért, mert nem volt ihletem, nem azért mert nem volt kedvem írni, és nem is azért, mert az utolsó pár részre alig jött hozzászólás. Persze ezek is a pakliban vannak, de nem csak ezek miatt. Egyszerűen itt kellett befejeznem, hogy egy szép vég legyen, mert megérdemelte a bagázs, akikről írtam. Ez egy olyan történet volt, ami végig vezette az életem egy rövid részét, ahogyan elkezdtem érdeklődni az írás iránt, ahogyan középiskolába kerültem, ahogyan a környezetem is megváltozott. Lehet ezért se akartam befejezni, mert féltem, ha ezt befejezem, végleg lezárom azt, ami mögöttem áll. De.. de rájöttem, hogy ez a lényeg. Mögöttem áll, és mindig eszembe juttatja az emlékeket. De rólam ennyi elég is. 

Szeretném megköszönni első sorban, két barátnőmnek. Elsőnek Beának, aki rávett, hogy elkezdjem a blogolást. Emlékszem, egyik nap átjött, leültünk az ágyra, és elkezdtük felváltba bepötyögni a szavakat a papírról, amin írtam, és próbáltunk rájönni, mit hogy kell csinálni ezen a .. mindegy. Mindig, mikor nem volt kedvem hozzá, valahogyan mégis segítettél Bea, és ennek most örülök inkább, mint akkor.. El se hiszem, hol lennék most nélküled.. Szóval remélem, hogy akármi történik is, így maradunk!

Másodszor pedig egy olyan személyt emelek ki, akit leginkább az 1D fiúknak, és a blogolásnak köszönhetően ismertem meg, és lett a legjobb barátnőm. Niko. Hát baszki! Nem tudok sok mindent írni, mert elkap a röhögés, mikor visszagondolok, mennyit szenvedtünk egymás blogja miatt.. Na mindegy. 

És persze vagytok ti, az én olvasóim, az én hitem lángjai, akik mindig tudják, mikor mit kell írni. És ezért nagyon hálás vagyok nektek! Ahogyan a botladozásaimat elkezdtétek olvasni, és valamennyire észrevehető javulásomat is megdicsértétek. Most, hogy itt ülök késő este az ágyamon, valahogy már nem tudok mit írni, egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy lassan három éve íródó blogomat, ezzel a bejegyzéssel, befejezem. 

Mint tudjátok, vagy nem, nem ez volt az eredeti történet, de az alapja maradt. Nincs happy end, nincs ilyen béke. Röviden annyi lett volna, hogy mikor az Istenekkel beszél, rájönnek ki, és mikor elhagyja a helyet, már nincs hova mennie, mert meghalt. Ahogy mind az öt srác. De valamiért nem tetszett, mert úgy éreztem ez kegyetlenség tőlem. Szóval. Ezzel azt is akarom mondani, hogy néhány kimaradt (azt hiszem egy van csak, de mindegy..) jelenetet kirakok, meg néhány információt búcsúm jeléül. Szóval azt hiszem, én ezzel végeztem. Az első történetemet befejezettnek nyilvánítom 84 résszel. 

Sziasztok, és jó olvasást ezekhez! 

Puszil titeket mindig: Kincs.xx

A blog  nyitott 2013. április 11-én, és záródott 2015. január 26-án, 48 feliratkozóval és +44.000 oldalmegtekintéssel. Statisztikai dolgokat nem emelnék ki, csupán pár országot megemlítek. A blogra kattintottak legtöbbet Magyarországon. Ezen kívül Egyiptomban, Indonéziában, Norvégiában, az Egyesült Államokban, Németországban, Oroszországban, Ukrajnában, Észtországban, Svájcban, és még sorolhatnám, amiért nagyon hálás vagyok. És végül maradt 104 közzétett bejegyzés, és 0 piszkozat.

--- 

Merien szemszöge:

(Eredetileg már csak Niall, Harry és Merien él, és Niall-t elrabolták. Merien és Harry sikeresen elkap egy illetőt, aki összeköttető volt az ellenségnél.)

- Még egyszer elmondom, de most már utoljára. Hol van Niall? - néztem halál nyugodtan az előttem ülő férfira, akinek az orrából ömlő vér már a pólója szegletét érte. 

- Úgy is megfog halni, minek kérdezed? - kérdezte röhögve. Ekkor elborult az agyam mit képzel magáról? Nem fog meghalni, nem hagyom! Ránéztem Harryre aki csak törölgette a kezét egy vértől összemocskolt rongyba.

- Harry légy szíves hozd a kis édest, a konyhába. Van egy kis vágni valóm - mondtam neki, mire egyik szemöldökét felhúzva furcsán nézett rám. - Kérlek - tettem hozzá, mire csak bólintott és a széket, amihez volt kötve, felkapta és követett vele engem. Lerakta a helyiség közepére, majd leült az étkezőasztalhoz és figyelt. Megláttam, hogy az egyik sárgarépa pucolását félbe hagytam, ezért azt még befejeztem majd kihúzva a fiókot néhány kést és köztük két tőrt is elővettem. Leraktam szépen egymás mellé, majd fogva egy pucolt zöldséget megkínáltam őket.

Harry keserű mosollyal elfogadta. Igen, Louis nekem is eszembe jutott. Hiányzik. Nagyon, de ennyi idő elteltével megtanultam kezelni az érzéseim. Zed nem kért, bár nem is adtam volna neki. Megsértette volna ezzel Lout.
- Képzeld, Zed. Mióta eltűnt a szerelmem mostanság nagyon remegnek a kezeim. Ezzel tudod mi a baj? Hogy nem tudok rendesen célozni - fogtam meg a legnagyobb kést és felé hajítottam, direkt figyelve, hogy a lábába érkezzen. Mikor sikeresen beledobtam a sípcsontjába felkiáltott fájdalmában. Csak mosolyogva figyeltem - Látod? Pedig azt a ronda festményt céloztam! - mutattam a mögötte lévő vörös rózsára, amin egy gyűrűt festettek. - Szóval újra megkérdezem. Hol van Niall? - kérdeztem meg újra tőle közelebb hajolva arcához. Csak mosolygott fájdalmában majd köpni próbált. Nyála véresen került fehér blúzomra. - Ez volt az egyik kedvencem - csalódottan ráztam meg a fejem, miközben néztem a felsőm, majd behúztam neki, hogy ne mosolyogjon annyit. Vissza fordultam majd fogva egy kisebb kést, felé dobtam. A képet találta el. - Aj! Pedig most a válladat céloztam meg.-tettetem a hülyét, hiszen még sosem hibáztam dobást.
- Merien Zed azért nem játékszer... - mosolygott el Harry a székén ülve. - Próbáld meg még egyszer hátha sikerül! - ment bele a "játékomba". Csak bólintottam és farkas szemeztem a fekete hajú sráccal a széken. Elvigyorogtam, mire behunyta erősen a szemeit és a vállára célozva dobtam el a kezemben lévő tárgyat. Újabb kiáltás. Felkaptam egy kis méretű tőrt és a hasába dobtam. Már csak egy kis kés maradt.

- Normandia! - kiáltotta fel dühében és fájdalmában. - Normandiába vitték - beszélt elfulladozó hangon. - Calaisben vannak a Rue Michel-Ange utcában egy elhagyatott szám nélküli fehér házban.
- Ez volt amiért ilyet kellett csinálnom? Ajj... Legalább nem az Északi sark... - pufogtam örömömben. - Mit csinálunk most vele? - kérdeztem Harrytől, mire ő csak kivette a kezemből és a homlokába dobta. - Ez durva volt! - képedtem el.
- Öltözzünk és menjünk! - felelte lazán. Csak néztem széles vállait ahogy eltűnnek az ajtóban. Vissza fordítottam fejem a testre, ami kezdett kormosodni, majd porrá vált és eltűnt.

Lezuhanyozva felkaptam egy egyszerű szerelést, ami egy piros alapon fehér pöttyös ujjatlan egybe ruha volt, hozzá pedig egy fekete bokacipőt, majd kisminkeltem magam. Felkaptam magamra az órám és nyakamba igazítottam a szív alakú nyakláncom, amin Niall neve ékeskedett. Lerohanva belebotlottam Harrybe.
- Néha annyira megtudsz lepni az öltözködéseddel... - felelte végig mérve, majd bezárva az ajtót útnak indultunk Franciaországba.

 ----

Bemutatom a szereplőimet, ahogy én képzeltem el Őket:

Merien Pervin

Ariana

Niall Horan

Zayn Malik

Harry Styles

                  Liam Payne

Louis Tomlinson

William Payne

És te? 

Végül zárásnak egy idézet:

"Az ember csak fiatalon találhat ki igazán új dolgokat. Utána már túl tapasztalt, túl híres (...) és túl ostoba." - Albert Einstein

84. rész az epilógus

Merien szemszöge:

Az oklevelek mind tánc, matek és író versenyről valók voltak, és mindegyiken az én nevem díszelgett. Megálltam az egyik fehér keret előtt amiben egy családi kép volt. Én voltam rajta azt hiszem és két oldalamon az apám a másikon egy gyönyörűen mosolygó nő, szőke hajjal és kék szemmel. Mind a hármunkból sugárzott a boldogság. A következő képet nézve a sírás fogott el. Egy régi kép, min éppen kézen fogva jég-korcsolyázunk Niallel. Vajon mi lehet vele? Még tartjuk a kapcsolatot? Mi lehet köztünk? Ezekkel a gondolatokkal csuktam be az ajtót és halkan lépkedtem a bejárati ajtóhoz.
A nappaliban lévő faliórára pillantva jutott eszembe, hogy még éjjel van. Még hozzá hajnali három. Felhúzva egy kopott torna cipőt kiléptem az őszi estébe. Londonban vagyok és az utca kietlen volt. Az ösztöneimre hallgatva sétáltam lehajtott fejjel, de mikor egy kórház előtt megálltam felnéztem. Kifújtam a levegőt és tovább sétáltam.

- Hé! Óvatosabban! - jött nekem egy alak, de mikor felnéztem elakadt a szavam. - Merien? - csodálkozott kék szemei elkerekedtek míg szája nyitódott majd óriás mosolyra húzta, miközben kapucniját lehúzva megtudtam csodálatos szőke tincseit a férfinak.
- Niall! - ugrottam a nyakába sírva. Ilyen létezik? - Olyan rég láttalak! - szipogtam a nyakába, hiszen lassan két hónapja, hogy utoljára csókolhattam. Vagy csak hallhattam a hangját.
- Hiszen te szakítottad meg köztünk a kapcsolatot. Két éve mikor megtudtad, hogy énekes vagyok - tolt el magától óvatosan. - De miért vagy itt ilyen későn? - húzott magához ismét közelebb és átölelve egymást úgy sétáltunk tovább.
- Nem tudom.. csak az ösztöneim.. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Értem.. - mondta halvány mosollyal, majd körül nézett. - Haza kellene menned, mondjuk most! - mondta kedvesen, de mintha ideges lenne. Furcsálltam. - De mivel én közelebb vagyok, jöhetsz oda is, amúgy is a srácok unatkoznak - vakarta meg a fejét zavartan, és én mosolyogva bólintottam, miszerint elfogadtam a meghívást.  Belé karoltam, mint régen, és úgy sétáltunk alig tíz lépést, majd egy hatalmas ház előtt megálltunk, és belépkedtünk. Pont olyan volt, mint amiben egy évig éltünk, minden stimmelt, csupán annyi nem, hogy én nem itt laktam már.
- Srácok! Itt van Merien! - üvöltött Niall, és én csodálkozva néztem, ahogyan kényelmetlenül sétálnak elém a srácok. Nem értettem, mi történhetett, nem fogtam fel semmit se. Mi változott meg? Mit tettem?! Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam Harry-t, majd mögötte Liamet. Elszakadt a cérna, mikor már az utolsó férfit is megpillantottam; Louist. Zokogva rohantam felé, és nem érdekelt meglepődött arca, amikor felfogta, hogy szorosan ölelgetem. Annyira hiányzott. A hülye viccei, az illata, a hülye feje. Ő.
- Merien? - kérdezte óvatosan Harry, és én nem akartam elengedni Louist. A képek a szemem előtt voltak, ahogyan meghalt. Ahogyan a virágok közt feküdt, ahogyan elhagyta az élet.
- Ígérem, nem hagyom többet.. Soha többet nem kell kínlódnod. Nem fogsz többször meghalni! Soha! - ráztam a fejem, ahogyan hangosan suttogtam a felsőjébe, és nem tudtam abba hagyni a zokogást. Erősen fogtam a pólóját, mikor hallottam döbbent kérdéseit, de csak akkor nyugodtam meg, mikor kezeivel átölelt.

- Egyszer se haltam meg, Merien!? - mondta Louis, mikor eltolt magától, és leültünk a kanapéra. Összezavarodtam. Láttam őt meghalni, mégis itt látom, ahogyan furcsállva és kedves mosollyal az arcomat tanulmányozza. Ezek után tudtam, hogy mindenki a kérdéseivel fog jönni, így kikellet valamit találnom. Sóhajtottam, majd biccentettem, és a tenyeremet figyeltem. Ez túl sok volt hirtelen nekem. Nem tudtam kezelni a helyzetet, egyszerűen képtelen voltam rá. Felálltam, sorra megöleltem őket, aztán kényszeredetten elnevettem magam.

- Bocsánat, hogy csak így az életetekre törtem, lehet valami elromlott a fejemben.. Jobb lesz, ha megyek is! Jó éjszakát! - mondtam nekik, de nem pillantottam rájuk. Ha megtenném, ezer százalék, hogy bőgve kényszeríteném őket, hogy emlékezzenek az elmúlt két évre, amit velem éltek le, és szeressenek úgy, mint akkor. Választ se várva iszkoltam el előlük, és amint becsuktam a kaput, rohanni kezdtem. Bárhova, csak el. Eleredt az eső, mintha megérezné a bennem dúló érzéseket, és ez még jobban dühített. Lassan közeledett a Napkelte, és úgy éreztem, ha fel kel, már ez lesz az új életem, és ezt így nem akartam. Nem így akartam visszakerülni. Valahogyan kiértem a városból, és már alig láttam házat, vagy akár bármi civilizációra emlékeztető dolgot. Az idő hűvös volt, de nem kellemetlen. A ruháim rám tapadtak, a cipőm beázott, elesettnek éreztem magam. Semmi többnek. Egy mező közepére értem, amin egy hatalmas fa állt, tele vörös falevéllel, emlékeztetve, hogy nem sokára jön a hideg. A szél belekapott hajamba, és a fa koronájába is, mikor dörrent az ég, és néhány levél lehullott. Lábaim elgyengültek, és cserben hagyva, a hideg fűre estem. Felhúztam térdeim, és csak bámultam a fát, ami bizsergést ért el a mellkasomban. Melegséget, és bizonytalanságot. Elmosolyodtam, mikor az eget betöltötte a villámlás, és szinte csak a fa felém eső fele volt koromfekete abban a pillanatban. Az eső zuhogott, és én már kezdtem fázni, de nem érdekelt. Nem tudtam koncentrálni. Mit tettem, hogy így alakult az életem? Nagyot sóhajtottam, és a hátamra dőltem, és csukott szemmel hagytam az eső erős cseppjeit. Azt üzenik nekem, ők se tudják, mi történt. Nem értik. Ez feldühített engem, de most már megnyugodtam. Legalább életben voltak és boldogoknak tűntek. Ezzel nincs is probléma, nem?

- A végén megfázol! - mondta valaki fölém hajolva. Észre se vettem, hogy elbóbiskoltam a viharban, ami már csak szemerkélés lett. A Nap nem sokára fel fog kelni, és az életem más lesz. Kinyitottam fáradt, feldagadt szemeim, és Harry mosolygós arcával találtam magam, aki mellett Zayn állt. Felültem, miközben ők a két oldalamra ültek. Megvontam a vállam, és megtöröltem nedves arcom.
- Gratulálunk, hogy megmentetted a világot, mi Hősünk! - vigyorogtak rám, és elsőnek furcsállva néztem őket, aztán leesett mit mondtak. Ők tudták, hogy miért voltam zaklatott. Harry-vel találkoztam is a múltban, Zayn pedig, nem tudom.
- Nem tarthattam titokban! - emelte föl a kezeit Harry, mikor nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, honnan tudja Zayn ezeket, de a válaszra csak elmosolyodtam. Legalább valami jó is van ebben.
- Utána jártunk a dolgoknak, miután törölték a Világról Will-t, és megtudtunk pár dolgot. Nem ő volt a másik Élőholt, csupán egy félember. Még mikor tinédzser volt, a szüleikkel történt valami, és ezért megölte az akkor egy éves Leót, aki az igazi Élőholt volt az Istenek oldaláról. Ezt a csatát már rég megnyerted, Merien! - mesélte izgatottan Zayn, és én csak bámultam rá.
- Értem.. - mormoltam a horizontot figyelve, miközben a Nap egyre jobban kelt.
- Emlékszel a jóslatra? - kérdezte Harry, miközben mindannyian egy fele néztünk, és vártunk. Megráztam a fejem válaszul, ő pedig sóhajtott.
- "Mikor a Föld pusztulásba indult, és az Istenek és Angyalok háborodtak, megszületett két lény. Más nem ölheti meg őket, mint saját fegyverük. Ő általuk megmentetett a Világ, de halhatatlanságuk életük végét is jelentette. Mert ekkor szülők halnak, barátok pusztulnak, s ellenségek menekülnek előlük, mert tudják, hogy az életük előre megirtatott, mert ők maguk a pusztulás. Mert mikor az egyik él, a másik meghal. S jutalmul a Föld ajándékaként a győztesnek a megnyugvást, s békét adja. " Így áll a próféta, és mi megadjuk a Föld nevében, a békédet, Merien! - mondta, majd felém fordult testével, és egy hófehér tollat tartott felém, amin rengeteg fekete folt volt. - A hited, ami mindig melletted volt, a hited, hogy eddig bírtad. Ez a jutalmad. A hetedik toll.
 Nem tudtam egy árva szót se mondani, könnyek gyűltek a szemem sarkába, és mosolyogva vettem el tőle, mire az arany fényt kezdte körülölelni. Csodás volt, ahogyan a felkelő Nap is átsütött, és erősebb fényt adott neki. A Napra tekintettem.
- Ti vagytok a hitem.

Hogy akkor mi történt? Fogalmam sincs. Valami megváltozott. Ahogyan a Nap jelezte nekem, egy új életem kezdődött, és egy régi fejeződött be. Azóta eltelt tizenöt év, és mintha minden a helyére állítódott volna a tollal, de mégsem. Kiderült, hogy volt barátom, vele rögtön elszakítottam a kapcsolatomat, hiába volt olyan nehéz dolgom. A szüleim éltek, és máig is boldogok, és tudatlanok. A banda pedig? Még mindig énekelnek, hiába annyi évnek, és Arival azóta nem találkoztam. Szinte minden helyen felkerestem a lányt, de nem találtam rá. Sehol se. A srácoknak pedig elmeséltük a történetemet, amit talán egy hét alatt emésztettek meg. Aztán megint barátok lettünk, és végül Niall, és a köztem lévő kapocs, ismét megerősödött, mikor elvitt vacsorázni a Japán szigetekre, szinte úgy, mint anno' Párizsba, amiről nem tud. Aztán az öt éves kapcsolatunkat megerősítettük a házasságunkkal, és egy gyermekkel, Sunnal. Az én napfényemmel. Gyönyörű lett az életem, és békés. A toll pedig azóta egy szekrény mélyén fekszik, valahol a ruháim alatt. És mikor elbizonytalanodom, mindig elő veszem, és visszagondolok az én furcsa életemre.

VÉGE

83. rész

Sziasztok!

Bocsánat, tényleg bocsánat, hogy ilyen nagy időközönként hozok csak friss részeket, de nem igazán jön ihlet, és annyi blogötletem volt az elmúlt hónapokban, hogy azokat kellett leírnom vázlatokban. Na, de! Lassan két hét van már csak a nyárból, mindenki tombolja ki magát, akinek meg tanulnia kell, akkor annak hajrá - köztük nekem is ehhhhh - , és további szép nyarat nektek! 
u.i.: Bocsánat, hogy rövid lett, de így jött ki. A helyesírási hibákat nézzétek el, fáj a fejem, és ahogy befejeztem, raktam ki. Szóval, miközben olvassátok, úgy javítom! :)

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

 Az üvegajtó fölött a csengő jelezte, hogy beléptem, és, hogy bezárult az ajtó mögöttem. Nagy levegőt véve körül se nézve leültem Carol elé, aki csak nyugodtan, de érdeklődve figyelt. 

- Ismered Williamet? - kérdeztem közel hajolva, s ő nagyra nyitotta szemeit, de bólintott. Alig volt néhány másodpercnyi időm, mikor közelebb hajolt, s remegő ajkait szét nyitotta, hogy szavaival körbe fogja arcomat.

- Téged küldött? Mert akkor mondom, hogy benne vagyok.

- Abba, hogy kinyírj? Köszi, amúgy nem, nem ő küldött, csupán a jövőből jöttem, hogy megmentsem a világot, amúgy meg, Willt a jövőben kinyírom, ahogy téged is - felelem vissza kapásból, mire hátraugrik, s székét tolná ki, ha én nem akasztom be a lábam a falábba.

- Nem ezért jöttem. El kell jutnom az Istenekhez, mert máshogy nem tudnám megmenteni az embereket! Kérlek segíts! Úgy tudom, hogy tudsz egy helyet, ahonnan oda lehet jutni! - vettem kérlelőre a dolgot, s ő meg csak bámult rám. Mondjuk, ha velem fordulna ilyen elő, hogy egy vadidegen elém ugrik, hogy ő fog majd kinyírni, de igazából már megölt, csak a jövőben, de most kellene a segítségem, ezer százalék, hogy nemmel válaszolnék. Carol idegesen kocogtatta a poharát, amiben csak víz volt, végül sóhajtott, miközben körül nézett. Közelebb hajolt, mire reflexszerűen én is így cselekedtem. 

- A városi könyvtárban, ha az öreg nőnek azt mondod, hogy "Isteni étvágyam van", akkor mindent tudni fog - suttogta komolyan, s nekem fölszaladt a szemöldököm. Igen. én meg ezt el is fogom hinni neki, hogy majd ezzel a három szóval oda jutok, ahova ember soha életébe. Carol a reakciómat látva, csak sóhajtott ismét, s az ajtót figyelve kérte, hogy most távozzak, mert Willel kell találkoznia, hogy elutasítsa. Megköszöntem a furcsa segítségét, s picit megkönnyebbülve tovább álltam, egyenesen a buszmegállóba, hogy a városi könyvtárba igyekezhessek. Legalább tudom, hogy nem kell majd megölni Carolt, és barátját. Talán ennyitől is megtudna változni a jövő.

A hatalmas épület előtt állva, mértem fel az esélyeimet. Vagy kirúgnak a hülyeségem miatt, vagy csak szimplán elmebajosnak néznek, és kinevetnek. A legdurvább esetben pedig, tényleg igaza lesz Carolnak. A lépcsőkön fölsiettem, s egészen a könyvek sorai közé jutottam, csak onnan kezdtem lassítani. A poros könyvek között megpillantottam a recepciót, ahol egy idős hölgy olvasott. A könyvtár maga kihalt volt, s csöndes. 

- Segíthetek? - kérdezte a nő, s nekem elakadt a lélegzetem is, mikor azt hittem, hogy vörös szikrákat szórtak a szemei, de csak egy másodpercnyi ideig játszott a képzeletem magammal, mert még mindig zölden rikított, s várta a válaszom. Csak hebegtem neki egy Istenem, milyen idióta leszek választ, mire csak felhúzta a szemöldökét, s összecsapta a könyvét, ami hatalmas visszhanggal járt a helységben.

- Isteni étvágyam van?! - kérdeztem kételkedve, s ő csak gúnyosan elmosolyodott.

- Egy halandónak mi dolga lenne az istenek gyűlésén? 

- Ahhoz magának semmi köze! - szórtam a szavakat, mire haja feketéllett, s arcán a ráncok eltűntek. Szeme ismét vörösen izzott, s a szó szoros értelmében szikrákat vetett. Gondolataimban próbáltam valamibe kapaszkodni, hogy ne vesszek el az öntudatlanságba, hogy mennyi minden van, amit még nem tudhatok ezen a világon. A pult mögül kisétált, s megkért, hogy kövessem a polcok között, míg egy 'Fantasy' főcsoport táblánál meg nem álltunk, s ő mormogott valamit, mire a polcok szélei arany vonalakat, és köröket kezdtek rajzolni, s a végén egy hatalmas kapu nem lett belőle. Kitárta, s erős fehér fény jött ki a helységből. A nő csak befelé mutatott, majd miután beljebb léptem, rám zárta az ajtót, így esélyt se adott, hogy majd kijussak innen. Idegesen téptem a ruhám ujját, miközben a sötétség körbefogta testemet. És most? Hirtelen erős széllökést éreztem, s hajamat kezdte tépni, majd mikor karommal körbe fogtam mellkasomat, abba maradt minden, s minta egy nagy hófelhőben lettem volna, minden egy pillanat alatt kitisztult, s mindent  fehér világosság uralt. Lábam alatt víz fodrozódott, ami alatt halak úsztak békésen. Felül bárányfelhők pihentek, s tiszta kék ég vett körül mindent, kivéve a hátam mögötti sötét, barna ajtót. Elképesztő volt, s mintha a testem, és a lelkem egy időben megkönnyebbültek volna, s mindent tisztábban láttam.
- Földi halandó, mégis honnan tudtál ide kerülni? - hallatszott magasról a mennydörgő hang, s aprót összerezzentem. Nem láttam senkit, és semmit igazából, csak a tájat. Próbáltam felfele pislogni, de mindig erős, vakító fény sugárzott a szemember. Ki kellett találnom valamit, de gyorsan! Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy bambán ide rohanok, ők pedig hisznek nekem? Az Istenek az angyaloknál is brutálisabbak, és sznobabbak.
- Én azért jöttem, hogy..
- Hogy nagy tudásra tegyél szert, esetleg hatalomra?  - vágott a szavamba, mire felindulásból már nem válogattam meg a szavaimat.
- A kedves William Payne, megölte az isteni Élőholtat - sipákoltam az égre emelve a tekintetem csukott szemekkel, kikelve magamból. Hirtelen a fény eltűnt, némaság vette át a hatalmát. A perc töredéke után pedig, egy kedves mosolyú férfi jelent meg előttem, görög tunikában. Szinte fekete haján barnán csillogott vissza a fény, s jobb kezében egy szigonyt tartott.
- Honnan veszed ezt kedvesem? - kérdezte bátorítóan, miközben hangja simogatta a bőrömet, mégis éreztem valamit, ami elfacsarította a szívemet. Össze - vissza hebegni kezdtem, de nem tudtam rögtön válaszolni.
- Ő mesélte - suttogtam letaglózva a férfi szépségétől. Mégis, hátborzongató is volt egyben, s lehengerlő. Megbabonázott.
- És miért tenné ezt?
- Mert megakart ölni.
- Miért akar megölni?
- Igazából, amikor rám támadott, elkezdte mesélni, hogy kiket ölt meg, és miért, és, hogy én útban vagyok neki, ezért akar, de közben elfutottam - mondtam ziháltan. Végül is igaz. Csak nem teljesen. Bólintott egyet, majd hirtelen szertefoszlott, s egyedül maradtam. Ismét.
Alig telt el pár perc, ismét megjelent, mosolygós arccal.
- Immáron nincs több dolgod itt kedvesem. Köszönjük, hogy riasztottál minket, így lehet egy kívánságod! - felelte monoton hangon, s én biccentettem, s arra kértem, hogy azt a kívánságot, majd máskor használhassam fel. Még egyszer megköszönte, majd távozásra intett, s én alig öt perc múlva már a kórház felé sétáltam, hogy lássam az én csapatomat összeállni. Boldogságtól mámorítva szinte lebegtem a föld felett, s rohantam.

- Szerintetek milyen lehet? - hallottam meg Louis vékonykád hangját, s megtorpantam a folyosón. A bandából csupán négyen ültek a várakozóban, s kíváncsian egymásra nézegettek, sugdolóztak. Nagyot nyeltem, s leültem szembe velük, a legszélére, így csak akkor vettek volna észre, ha a hátuk mögé néznek. Elővettem egy magazint, s az arcomba nyomtam.
- Szerintem valami angyali, modellalkatú kislány! - lelkendezett Zayn, s én próbáltam nem elröhögni magam. Angyali? Modellalkatú? Kilestem a "rejtekhelyemről", és Harry zöld íriszeit láttam meg elsőnek, ahogyan engem figyelt, de csak pár másodpercig, aztán visszafordult a többiekhez, és picivel hangosabban kezdett el beszélni.
- Szerintem meg egy dögös bige lesz, alacsony alkattal! Amolyan mindenkit szeretek, de alig
viszonozzák típus lehet talán! - mondta, s én csak megráztam a fejem csücsörítve. Aztán nyílt az ajtó, s mindegyik embert megtudtam alaposan nézni. És ahogyan magamra meredtem, tényleg egy kislányt láttam, szeretethiánnyal a szemeiben. Sóhajtva felálltam, s kisétáltam a kórház ajtajai közül, s hagytam, hogy a sodrás magával vigyen, hogy visszatérjek az igazi életembe. Hányingerem lett, s mintha ezer kéz fogná körül a testem többi részét, és szakítanának szét. Rémülten kapálóztam a szürkeségben, de nem hatotta meg őket. Végül elengedtek, de a szürkeség sötét homállyá vált, s zuhanni kezdtem. A szél erősen mardosta testem, s úgy éreztem, mezítelen vagyok. Aztán abba maradt minden, semmit se hallottam. Se kép, se hang. Meghaltam volna? Vagy még élek? Nem lélegeztem, de tudtam, hogy létezem. Nem éreztem semmi nyomást, a tüdőmbe több levegő fért, mint bármikor is. Az agyamba a gondolatok nem jutottak eszembe, csupán lebegtem csupaszon. Aztán valami megváltozott. A sötétségből zöld szín, majd kék lett.

Ismét lassan lélegeztem, éreztem valami puhát alattam. Újra kinyitottam a szemem. Körülnézve a falak lilára voltak festve. Egy fekete ágyon feküdtem. Egyedül egy kis méretű tévé halk zümmögése és a benne szereplő emberek hangja hallható volt, de ezen kívül csend volt. Egy világos barna fa asztal volt a francia ággyal szemben és rajta egy laptop.  Felültem az ágyon és az éjjeli szekrényen lévő képet levéve ledöbbentem. A képen egy rám nagyon hasonlító lány csókolózott egy sráccal, kinek arcán nem lehetett annyira látni, de határozottan kilehetett venni haja feketeségét és annak hosszát, mely hosszabb volt az általánosnál, de még az a határ eset. Óvatosan visszaraktam majd  a szekrény elé sétáltam és megláttam a tükörképem. Nem ugyan az voltam, mint ez előtt. Hosszú barna hajam mellemig ért és vége kéken volt festve. Ruhám egy piros gatyából és egy fehér pólóból állt, amin "Love" felirat ékeskedett. Ez nem én vagyok. Lefehéredt arcom is elárulta, hogy nem erre számítottam. Kinyitottam a szekrényt és a sok színes ruha közt próbáltam valami normálisat keresni. A legalján volt egy fekete szakadt gatya és rajta egy ugyan olyan színű "Hold Me Now" feliratú rövid ujjú. Nem értettem semmit se. Nem voltam fáradt, se álmos. Csupán kíváncsi. Kíváncsi, hogy mi történhetett velem.

82. Rész

 Sziasztok!
Bocsánat a nagy kiesésért, bár gondolom már nincs is igazán olvasója a blognak, így a végéhez érve, de mindegy is! Csak annyit szeretnék veletek közölni, hogy köszönök mindent, amit eddig tettetek! Bár sokszor volt, hogy senki se foglalkozott az irományaimmal, és szerintem most is csupán néhány éjjeli, unatkozó bagoly olvasgatja ezt, de már nem érdekel! Láthatjátok, hogy a design változott, és még néhány változtatás is fog történni, hogy elfogadható legyen az egész. Remélem tetszik nektek, mert (1) én csináltam, (2) nekem tetszik.

Jó olvasást!

Ezer puszi: Kincső.xx

Merien szemszöge:

Lassan két napja, hogy itt lófrálok, és keresem Willt. De igazából fogalmam sincs, hogy mihez kellene kezdenem. Abban se vagyok már biztos, hogy érdemes lenne megölnöm, hiszen kitudja, hogy utána hogyan alakul majd a jövő. A pénzem fogy, és érzem, hogy a testem veszít a fizikai jelenlétéből minden egyes másodpercben. Lassan a percek évmilliókká váltak számomra és már azon vagyok, hogy nem érdekel, ha meghalok, de nem hagyom cserben a barátaimat.

- Itt a kért itala, mangó juice - rakta le elém az italt, s mielőtt megköszönhettem volna, el is tűnt. Szemforgatással zártam le magamban a viselkedését, majd beleittam a finom reggelimbe. Harmadik nap, reggel hét óra van, és unatkozom. Bordó pulóveremet igazgattam, ami alatt egy szürke kivágott ujju póló volt, s hozzá fekete csőszáru gatyát vettem fel sötét bakanccsal. Próbáltam összpontosítani, hogy még maradhassak a múltban, mint minden egyes ilyen alkalommal. Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, a gondolataim szerte forogtak. Erősen összeszorítottam a szemeim, s Niallre gondoltam. Ismét éreztem, hogy elmúlnak a dolgok körülöttem, s ismét itt voltam.

Végül elindultam a városban, s gondolkodtam. De egy gondolat se jött az elmémbe. Elszabadultak valahol a jelenben, illetve a jövőben. Nekem még lesz jövőm? Érzem, hogy egyre nehezebb itt tartanom magam fizikailag, de ha vissza kerülök halott barátaim közé, én is oda jutok. De megígértem nekik, hogy nem hátrálok meg. Ők mind miattam haltak meg! Leültem a sok közeli parkokból az egyikben egy elhagyatott, korhadt padra, s sóhajtva hagytam, hogy marják a nosztalgikus képek a fejemet.

"- Igen mókuskám! Csak téged szeretlek, de most megyek! Szia!
- Meg se kérdezem, ezt hányszor csinálod és hány csajjal - képedtem el.
- Nyugi, az egyik Gemma, a nővérem volt. Mindig így viccelődünk - röhögött fel.
- És a másik? Talán az anyukád?- már én is röhögtem."
 
Harry rohamos viccei, amik igazából szörnyűek voltak, vagy csak éppen ahogyan beszélt másokkal.
 
"- Zayn még mindig a mosdóban van? Mennünk kellene már - mondta Harry.
- Majd én megnézem! -álltam fel és mentem a fürdőbe. Sírást hallottam ki, ezért berohantam. Elszörnyedtem mikor megláttam Zaynt a tükör előtt állva sírni. - Jézus! Mi történt? Ki bántott? - rohantam hozzá majd szorosan magamhoz húztam és ő belefúrta az arcát a vállamba.
- Csak... miért vagyok ilyen helyes? Túl jól nézek ki! - zokogott a vállamba.
- Ez a bajod??? Ezért sírsz? - löktem el magamtól.
- Hát igen! - ordított az arcomba, majd kirohant.
- Okééé.. Nyugalom. Ki fogod bírni! Ez csak 5 srác, akik totál nem normálisak. Majd hozzá szoksz Merien.. nyugi! - suttogtam magamnak megnyugvásként, vettem egy nagy mély levegőt, majd lassan kiengedtem."


Vagy csak az egész banda ökörségei, mikor tulságosan is magukat játszották, kicsit rásegítve. És én akkor azt gondoltam, milyen életem lesz velük!? Végül is, megváltozott, jó és rossz szempontokból is.

"- Merien! Szóval.. elég rég óta tetszel nekem, és már egy jó hosszú ideje tudom, hogy amit érzek irántad az sokkal több, mint barátság. És szeretném megkérdezni.. szóval... - pirult el - hogy lennél a barátnőm?
Annyira boldog voltam, hogy csak hevesen bólogattam és megöleltem. Picit eltolt magától.
- Szeretlek Merien!
- Én is szeretlek Niall! - majd megcsókolt. Olyan mámorító érzés volt az egész.
Ezt az idilli pillanatot megzavarta egy "IGEEEN" üvöltés és a hátunk mögüli bokorból elő ugrott néhány ember."

 

A szép pillanatok, amik nélkülük egyáltalán nem lett volna szép. A Niall és közben lévő totál nyálas romantika, amik csak a könyvekben történik meg, de velem, megtörtént! Annyi mesés dolgot köszönhetek nekik! 

 

"- Zayn Malik! - és megölelt."
"- Szóval te vagy az akit úgy ismerünk, hogy szinte többet tudunk rólad, mint te saját magadról?! - kiabálta az ismeretlen, kék szemű srác kinek kezében egy galamb volt. Hát jó! - Jaj bocsi! Louis Tomlinson! - és adott két puszit."
"- Harry Styles! Bár biztos ismersz!-fogta meg a kezem és nyomott rá egy puszit, majd egyet kacsintott rám."
"- Liam Payne vagyok - ölelt meg a majdnem kopasz most már tudom Liam."
"- Merien Pervin!" 

 

Hogy ezek mind múló emlékek voltak, még csak gondolni se mertem rá. Hogy az emlékeim, melyek az évek haladtával kiszíneződnek, elfelejtődnek. Alig éltem velük közösen két évig, mégis úgy éreztem egy élet kötött össze minket.

- Tessék! - érintet meg egy apró meleg kéz a combomat, s én lepillantottam egy tejszőke hajú, méz-barna szemű kislányra, aki boldogan mosolygott, s egy zsebkendőt szorongatott a markában, amit felém nyújtott. Próbáltam nem erőltetetten mosolyogni, miközben megköszöntem, majd néztem, ahogy feltornázza a zöld ruhácskájában, és barna babacipellőjében magát mellém, s a lábát lógatva dudorászik. 

 

- Imádok rajzolni! Ha nagy leszek, csak rajzolni fogok! - mondta gyermeki hangján, amely csiripelés volt füleimnek. Ugyan az "r" betű, és a "z" betű kimondása nehéz volt számár, értettem mit mond.  Bólintottam egyet, s megtöröltem szemeimet. - És te mit szeretnél? - kérdezte, miközben rám pillantott. 

- Boldogságot - leheltem neki, s nagyot sóhajtottam. Csak bólogatott. 

- Igen, az nem olyan önző dolog, mint az enyém! Szeretni kell, mindenkit és magunkat! Vagyis anyu mindig ezt mondja, mikor sírok. Szóval te is szeresd magadat és mindenkit - bólogatott még mindig, majd megsimogatta bársonyos tenyerével a felkaromat, majd mikor az anyja hívta a nevén elköszönt. 

- Köszönöm Maya! - mosolyogtam rohanó alakjára, s figyeltem, ahogyan mézszőke hajú anyja ölébe ugrik, s boldogan kacarászik.

 

Magamat győzködve  bólogattam, miközben feltápászkodtam, mert nincs értelme magamat sanyargatni! Végül pár utcával arrébb megpillantottam Willt, s utána leselkedtem, de egy idő után eltűnt a szűk farmerjében, fehér pólójában és barna csizmájában. Csalódottan megráztam a fejem, s fohászkodtam, hogy valahogy az Istenekhez jussak.

Letörten dőltem neki a vörös téglafalnak, s arcomat a térdemre hajtva, próbáltam ésszerűen gondolkodni. Nem adott senki se segítő mondatokat, szavakat, amikkel előrébb juthatnék? Minden egyes perce visszagondoltam, de semmi se sikerült. Ez már nem az én időm. Mégis, mit tudnék én csinálni? Rengeteg ember haladt el előttem, mind megbámultak, de nem igazán foglalkoztak velem. Az eső erősen esni kezdett, s mindenem elázott. Arcomra mosoly került, mikor eszembe jutott Ariana, ahogyan egy esős délután az ernyőjét felém tartotta. Most miért nincs senki olyan, aki adná a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, amibe bele estem? 

A nagy tömegben megpillantottam egy enyhén sárgarépahajú, kék szemű lányt, aki ismerős volt számomra. Egy kávézóba sietett fehér, térdig érő ruhájával, s piros magassarkújában. Figyeltem, s koncentráltam, mikor vörös ajkaival rámosolygott egy pincérre. És akkor eszembe villant Carol Hywind. Carol, aki megakart ölni. Feltápászkodtam, s rögtönözve utána siettem. Talán most megkapom a segítő kezet!